Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok külpolitikájának belső háttere és feltételrendszere
évek második felében meghirdetett amerikai katonai fejlesztési programok ennek a módosított katonai doktrínának a kivitelezését szolgálják. Ezzel függ össze: a célpontmódosítás, vagyis a rakétáknak fokozott mértékben katonai és parancsnoki célpontokra történő irányítása; a NATO által elhatározott programok, a hagyományos erők növelésére irányuló hosszú távú fegyverkezési program, amely 1995- ig ír elő intézkedéseket; valamint a NATO-nak a közép-hatótávolságú rakéták telepítéséről 1979. december 12-i határozatában elfogadott terve. Ide sorolhatók a hadászati nukleáris fegyverek terén sorra kerülő amerikai fejlesztések: az MX rakéták új tengeralattjárók és rakétáik, valamint egyéb haditengerészeti programok. Az „új katonai stratégia” kialakításának alapvető dilemmája azzal függ össze, hogy a szovjet-amerikai katonai erőegyensúly, mindenekelőtt a hadászati nukleáris erők paritása „kényszerítő teher” az Egyesült Államok számára, és korlátozza akaratának érvényesítését a nemzetközi élet egészében, valamint a világ egyes régióiban és országaiban végbemenő folyamatok befolyásolásában. Az első és leglényegesebb kérdés tehát az, hogy elfogadja-e az Egyesült Államok a hadászati nukleáris erők egyensúlyát, vagy megkísérli ezt valamilyen módon felborítani, és hadászati fölényre szert tenni. Bár a Szovjetunió vezetőinek nyilatkozatai, amelyekben leszögezték, hogy nem engedik meg az Egyesült Államoknak fölény elérését, valamint a nukleáris fölény tervezett létrehozásának költségei, igen kockázatossá tesznek minden erre irányuló amerikai erőfeszítést - a Reagan-kormány- zat nem mondott le a „biztonsági fedezet” igényéről. Tartós hadászati nukleáris fölény létrehozása azonban csak illuzórikus amerikai törekvés lehet. A következő évek - vagy évtized - amerikai katonapolitikájáról folytatott vitában 1981-ben és 1982-ben fokozatosan az a nézet - és a nézetet képviselő csoport - került domináns helyzetbe, amelynek fő céljait az a felismerés és egyúttal aggodalom motiválta, hogy az Egyesült Államok egyre kevésbé tudja - jelenlegi katonai képességeinek korlátái miatt - meghatározni az érdekeit érintő nemzetközi, regionális és helyi folyamatok, konfliktusok kimenetelét, eredményét. Ez a nézet nem azonos sem a „minimális elrettentés” koncepciójával, sem azzal a szélsőséges felfogással, amely kizárólag a hadászati nukleáris és globális amerikai katonai fölény birtoklását és alkalmazását tartja megfelelőnek az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából. Ennek a stratégiának a lényege az az igény, hogy az Egyesült Államok ne kényszerüljön érdekeit érintő nemzetközi kérdésekben általa hátrányosnak ítélt kompromisszumokra, hanem érdekeit minél teljesebben tudja valóra váltani. Ahogy ennek a csoportnak az egyik képviselője, Robert J. Hanks megfogalmazta: „Bármilyen életképes amerikai nemzeti stratégiának rendelkeznie kell olyan elégséges és hihető katonai erővel, amely lehetővé teszi, hogy Washington - megfelelő körülmények között - beavatkozzon ott, ahol a nemzet létérdekeit ilyen vagy olyan helyi felfordulások fenyegetik.”6 Az Egyesült Államok a világ bármely térségében egyidejűleg megvívandó
