Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok külpolitikájának belső háttere és feltételrendszere
állam” működtetéséhez. Ezek a programok, amelyeknek célja az amerikai társadalom belső stabilitásának, valamint az Egyesült Államok nemzetközi befolyása növekedésének biztosítása volt, az elmúlt 15 évben szinte kivétel nélkül megbuktak. Gondoljunk csak a vietnami háborúra, a gettólázadásokra, a bűnözési hullám erősödésére, a Watergate-ügyre és Nixon lemondatására, Agnew alelnök botrányos távozására, a hatalmas arányú munkanélküliségre, az egyre növekvő, majd a 70-es évek második felében állandósult magas inflációra, az energiaválságra és annak belső, valamint nemzetközi következményeire, az Egyesült Államok számára kedvezőtlen események megszaporodására a nemzetközi életben. Az amerikai közvéleményben - különösen a konzervatívok körében - egyre általánosabbá vált az a nézet, hogy a kormányzat erőfeszítései a súlyos problémák megoldására hatástalanok, hogy a kormányzat rátelepedik az amerikai társadalomra és üzleti életre egy olyan szabályozórendszerrel, amely mind több terhet jelent, és mind kevesebb haszonnal jár. A csökkenő bizalom, illetve a bizalomhiány a hetvenes évek végére egyértelműen bizalmi válsághoz vezetett, melynek során megkérdőjeleződött az amerikai kormánynak és irányítóinak kompetenciája. Végül is milyen képességekkel rendelkezett a kormányzat ahhoz, hogy hatékonyan megvalósítható politikát alakítson ki és hajtson végre? Milyen tényezők határozták meg ezt a képességet? A kormányzat politikaalakító és -végrehajtó képességét meghatározó tényezők áttekintése azért fontos, mert ezek az amerikai politikai kultúra szerves részét alkotják, a politikai cselekvés és gondolkodás többé-kevésbé megszokott, évtizedeken vagy évszázadokon keresztül kialakult módját jelentették. A legfontosabb tényezők a következők: a politikai pártok dezintegrálódása; az elnökké választott személy „vezetői képességének” garanciáját nyújtó tényezők szerepének csökkenése az amerikai választási mechanizmus átalakulása következtében; a kongresszus és a végrehajtó hatalom kapcsolatának módosulásai; a kongresszuson belüli növekvő fragmentálódás. Bár ezek a tényezők nem egyforma szerepet játszanak az amerikai külpolitika meghatározásában, végrehajtásának befolyásolásában, mindegyik összefügg az elmúlt évtized amerikai külpolitikájának alakulásával. A sajátosan amerikai módra szervezett két nagy pártnak (ahol nincs a tagokra nézve kötelező erejű határozat, és laza érdekazonosság fűzi össze a párttagok kisebb-nagyobb csoportjait) az elmúlt 15 — 20 évben mutatott folyamatos dezintegrálódása az utóbbi 7—8 évben felgyorsult. Nagymértékben megszűntek azok az eszközök, amelyekkel a vezetés összetarthatta a tagságot, függetlenül attól, hogy az illető párttag az amerikai politikai intézményrendszernek melyik szintjén helyezkedett el. A választott tisztségviselők egyre kevésbé köszönhették megválasztásukat a párt támogatásának, sokkal inkább az adott helyi környezetben élvezett befolyásuknak és a tömegtájékoztatási csatornákon keresztül „bizonyított” személyes „varázsuknak”. A külpolitika szempontjából ennek a folyamatnak egyik következménye az, hogy az elnökök a korábbinál jóval kevésbé érezték kötelezőnek a maguk számára azt, hogy a párt országos konvencióján elfogadott és 9
