Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok külpolitikájának belső háttere és feltételrendszere
rendszerint belső kompromisszummal megszülető pártplatformokhoz elnökségi időszakukban és politikájukban ragaszkodjanak. A dezintegrálódásnak ez a típusú hatása az elmúlt évtizedben erőteljesebben jelentkezett a demokrata párton belül. (Végső soron például Carter „kívülállónak” számított saját pártján belül.) És bár korábban (így Roosevelt és Johnson idején) is volt példa arra, hogy a párt programját maga a megválasztott elnök dolgozta ki, a hetvenes évek eleje után ez a lehetőség csak akkor létezett, amikor az elnökválasztáson a győztes elsöprő többséggel szerezte meg az elnöki címet. A kohézió csak addig tartott, amíg az elnök tömegtámogatása magas szintű volt. A jelenség másik külpolitikai következménye az volt, hogy ilyen körülmények között sokkal könnyebben bomlott meg lényeges külpolitikai kérdésekben a kétpárti konszenzus, mint bármikor korábban. Kétségtelen, hogy a 70-es években a külpolitikai döntéshozatal szempontjából leglényegesebb tényezőnek a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti feszült viszony bizonyult. Az évtized eseményei világossá tették, hogy az elnöknek adott mandátum csak a tőle független intézményekkel, azaz a szenátussal és a képviselőházzal való együttműködés révén válik politikai gyakorlattá. A XX. század amerikai történelme azt bizonyítja, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti harmónia nem feltétlen tényezője az amerikai politikai életnek. Az a néhány alkalom, amikor az együttműködés felhőtlennek bizonyult, mint például Wilson, Roosevelt vagy Johnson elnökségi idejének meghatározott éveiben, rendszerint nagyarányú választási győzelem után adódott, és az elnök az ország vitathatatlan vezetőjeként léphetett fel. Az elnöki hatalom vezető szerepét lényegében az 1921-es költségvetési törvény, az 1946-os foglalkoztatási törvény, valamint az 1947-ben hozott nemzetbiztonsági törvény alapozta meg, és biztosította hozzá a megfelelő kereteket. Franklin Roosevelttől kezdve a kongresszus lényegében alkalmazkodott ahhoz a helyzethez, hogy az elnök nyújtja be a törvényhozási tervezeteket, és együttműködik a kongresszus két házával a stratégia, illetve a taktika kidolgozásában. A kongresszus pedig úgy szerveződött, hogy kritizáljon, reagáljon, vagy adott esetben kövesse az elnöki elképzeléseket, de ne vegye át a politikai ügyek irányítását. A 70-es években azonban, amikor a kormányzatok belsőleg is megosztottá váltak, a kongresszusban levő republikánus vagy demokrata párti tagok közvetlenül nem, vagy kevésbé függtek a pártjuktól, és nem is tartoztak „hálával” megválasztásukért az éppen funkcionáló elnöknek, a korábban kialakult gyakorlat fokozatosan megszűnt. Ennek főbb jegyei már a 70-es évek elején láthatók voltak: a Mansfield-féle javaslat a Nyugat-Európában állomásozó amerikai csapatok csökkentéséről ellentétes volt Nixon elképzeléseivel; Nixon akkor rendelte el a VDK bombázását, és akkor aknásította el a haiphongi kikötőt, amikor a kongresszus működése szünetelt. Amikor a Watergate-ügy Nixon helyzetét, lényegében az elnöki hatalmat meggyengítette, a kongresszus kihasználta ezt a körülményt, és a végrehajtó hatalommal való viszonyának mérlegét a maga javára billentette. Üj törvények révén döntő pozíciót biztosított magának a pénz10