Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok katonapolitikai elképzelései a nyolcvanas évekre
nek értelmében az Egyesült Államoknak elegendő erővel kell rendelkeznie egy „nagy háború” (föltehetően a központi fronton) és egy „kisebb” háború (mint például egy intervenció) egyidejű megvívásához. Az 1977-1980 közötti évek nemzetközi eseményei, mindenekelőtt az iráni forradalom és a vele összefüggő túszügy (az Egyesült Államok nem tudta katonai erejét hatékonyan alkalmazni) a Carter- kormányzatot arra a felismerésre vezették, hogy az amerikai fegyveres erők nem képesek a kitűzött célok megvalósítására. Bár Carter 1978 márciusában a Wake Forest Egyetemen az amerikai nemzetbiztonságról mondott beszédében az amerikai érdekek érvényesítéséhez a katonai erő, a politikai erőfeszítések és a gazdasági programok együttes kombinációját ítélte szükségesnek, az amerikai vezetés az évtized végére elsősorban a katonai terület fejlesztését támogatta. Carter az említett beszédben ugyan a fegyverzetkorlátozási megállapodások lehetőségét összekapcsolta az Egyesült Államok „hadászati erőinek” korszerűsítésével és „hagyományos erőinek felújításával”, az évtized végén azonban már nem került sor a SALT-II. szerződés ratifikálására. A „béke erő révén” jelszó a Carter-kormányzat idején végrehajtott és meghirdetett katonai programok nyomán valóban gyökeres fordulatot jelzett. Változást ahhoz a politikai irányvonalhoz képest, amelynek szellemében Nixon az 1972. májusi moszkvai szovjet-amerikai csúcstalálkozón még azt hangsúlyozta, hogy „a nukleáris században nem létezik olyan fogalom, mint biztonság erőfölény révén”.3 Az Egyesült Államok a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek kezdetén visszatért az „erőpozíció” álláspontjához. A Carter-doktrína értelmében az Egyesült Államok katonai erőt is alkalmazna, ha „létérdekeit” veszély fenyegeti a közel-keleti térségben. Már nem az volt a kérdés, hogy „erős legyen-e az Egyesült Államok”, hanem egyre inkább az volt az egyetlen dilemma, „hogyan tegyen szert” a kívánt katonai erőre. A Carter-kormány különös gondot fordított a katonai erő szerepének aktivizálására a nemzetközi kapcsolatokban, beleértve saját szövetségi rendszerét is. Egyúttal korrekciókat hajtott végre az amerikai katonai erők felkészítésére és háborús alkalmazására vonatkozó elvekben is. A Carter-kormány katonapolitikájában azon törekvések tükröződtek, hogy saját és szövetségesei potenciálját kamatoztassa a szocialista országokkal, a nemzeti felszabadító mozgalmakkal és általában a társadalmi haladással szembeni harcban. Ebbe a folyamatba illeszkedett az amerikai-kínai kapcsolatok fejlesztése is, amely 1981-ben eljutott ahhoz a határhoz, hogy az Egyesült Államok már Kína aktív felfegyverzőjévé válhat. Természetesen egy tényleges szövetség kialakítása - és nem egyszerűen azonos szovjetellenes álláspont kinyilvánítása - egyéb érdekek egyeztetését is megkövetelné, és hosszabb időt venne igénybe. Jelenleg mind Kínában, mind az Egyesült Államokban számos fenntartásnak adtak hangot egy esetleges szövetségi viszony létrehozásával kapcsolatban. A kialakított katonapolitika három fő tényezőt helyezett középpontjába: 1. a hadászati nukleáris erők további fejlesztését; 2. az Európában állomásozó ame87
