Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Aczél Endre: Vázlat a „thatcherizmus”-ról
mány már csak a2ért is járul hozzá ekkora kitartással, mert felismerte, hogy a szakszervezetek harcosságán tagjaik tömeges állásvesztése jelentősen enyhit, továbbá, hogy visszafejlődőben van taglétszámuk, gyengülőben anyagi erejük. Mindennek együttesen oda kellene vezetnie, hogy a szakszervezeti mozgalom engedelmes, de legalábbis a korábbinál engedelmesebb partnere, helyesebben: eszköze lesz a kormánynak. Ez ma Nagy-Britanniában a politikai harcok központi és legforróbb témája; valóban olyan kérdés, amelynek eldőlte alapjában forgathatja fel a társadalom életét. Tény, hogy ennek a harcnak a megvívására - a nyers tőkés osztályérdek ilyen formában való érvényesítésének kísérletére - Margaret Thatcheren kívül kevés konzervatív politikus vállalkozott volna, éppen ama feltételek miatt, amelyek a társadalmi egyensúlyt, a társadalmi békét kísérik, s amelyek „a társadalom rendjét többre tartják a piac rendjénél”. A monetarizmus tagadhatatlanul nem „hathónapos csoda”, de nem is siker- történet. A bevezetőben említés esett arról, hogy körülötte magasra nőttek az objektív korlátok. így például akadályozza a kibontakozását az, hogy a pénzkínálat visszafogása, a rögzített pénzforgalmi plafonok fokozták az amúgy is meglevő recessziót, azaz hiába indult az infláció nagyon-nagyon nehezen csökkenésnek, hiába javult általában - és a munkanélküliség, az elbocsátások következtében - a hatékonyság, a klíma a tőkefelhalmozásnak nem segített, pedig ez legalább annyira szükséges a korszerűsítéshez, mint a hatékonyság. A tőke, amikor manapság mérlegel, értelemszerűen sokféle pozitívumot lát, de például a Gyáriparosok Szövetsége kénytelen a tönkrement kis- és közép- vállalkozók egész erdejét siratni, és ha másért nem, a nevükben kérni valami enyhe reflációt, tehát bizonyos (kölcsönökből származó) költségvetési eszközök átcsoportosítását a vállalkozók bajba jutott hányadának megsegítésére. Annak a felfogásnak a szellemében azonban, hogy bukjék a gyenge, és maradjon felszínen az erős, a kormány nem hajlandó beavatkozni a „piac dolgaiba”, már csak azért sem - és ezt külön alá kell húzni -, mert, mondjuk, az adóterhek csökkentéséhez nincs fedezete. A közkiadások magas színvonalán - az állami szektor által kikölcsönözhető összegek plafonján - érdemben nem tudott és nem tud változtatni, mert a munkanélküli-segélyek mind több pénzt visznek el, mert emelkedtek a katonai és a belügyi kiadások. A tőke egy részének szakadatlan morgolódása erősíti saját meggyződésé- ben a konzervatív vezetésnek azt a szárnyát, amely elvi okokból kezdettől fogva ellenezte a deflációs politikát, és szinte az egész ,,kollektivizmus”-ellenes kampányt. Végső soron azt kell mondani, a „thatcherizmusnak” egyik fő gyengéje a saját kormánya, ahonnan magától értetődő okokból mind ez ideig nem lehetett kiszűrni a konzervatív pártarisztokráciát. „Heath kedvencei tovább élnek” - írja Andrew Gamble - a folytonosság nevében. Ezek a kedvencek gyaníthatóan 78
