Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Aczél Endre: Vázlat a „thatcherizmus”-ról
„thatcheristákat” is) nem is „igazi” gazdaság. A szónak legalábbis abban az értelmében nem, ahogyan „igazi” gazdaság egy családi háztartás, amely a bevételeit és a kiadásait gondosan kiegyensúlyozza. (Ez a tökéletes kispolgári eszmény.) A liberális szemében - ha visszatekint Nagy-Britannia hosszú hanyatlására - a gazdasági gyakorlat a századelő óta: perverzió. Ekkor kezdték ugyanis a piacot szabályozni, rendezni. Ha ez nem történt volna meg, a piac maradt volna az, ami: a korlátlan lehetőségek terepe az egyén számára. Feltételezve, hogy az egyén tiszteletben tartja a piaci szabályokat. Amíg ez így van - tehát a szabályok érintetlenek - a piacot nem kell ellenőrizni. Mihelyt ellenőrzik, rendezik - megjelenik a tirannia és az anarchia. A liberálisok állameszményét röviden kimeríti az a közhatalom, amely a cserében részt vevő egyének önérdekét kordában tartja, védelmezi a vagyont, érvényt szerez (bírói úton) az aláírt szerződéseknek, és gondoskodik a csere eszközéről, valamint annak egészségéről. Ha a közhatalom beavatkozik a választásba és a vételbe, ezt mindig önkényesen teszi, általa a cserében részt vevő egyén (szélesebb értelemben: a demokrácia) károsodik. A monetaristák - a korszerű liberálisok - ennek az archaikus bölcseletnek azt az elemét ragadták meg, amely valódi érvényesülési terepet nyújt az államnak: a pénzről és a pénz egészségességéről való gondoskodást. Vitathatatlan, hogy az inflálódó pénz nem egészséges pénz - következésképp a monetaristák mindenekelőtt és -fölött a szilárd pénzben hisznek, amely nélkül „nincs rend a piacon”. Maga Margaret Thatcher, a gyakorlati politikus, hatalomra jutása előtt két évvel, 1977-ben, a zürichi Közgazdasági Társaság gyűlésén a pénz egészségességének problémáját kiragadta száraz monteráis összefüggéseiből, és a társadalom egészét sújtó majdnem apokaliptikus következményeket rajzolt fel „betegsége” esetére: „Ha a pénzben már nem lehet bízni, akkor a társadalomnak nemcsak a gazdasági bázisa inog meg, hanem a morális is... ” Ebből az ideológiából nőtt ki azután az a meggyőződés, hogy valamely kormány gazdaságszervező tevékenységének egyetlen igazolható célja van: az infláció megfékezése. Ha ezt elérte, a piac ismét „rendben” működik, automatizmusai gondoskodnak a növekedésről, a munkanélküliség visszaszorulásáról stb. Amit a liberálisok-monetaristák ítélete szerint a korábbi kormányok tettek (már csak azzal is, hogy a monetáris politika elé és fölé helyezték a költségvetési politikát, s ezt a gazdasági folyamatok szabályozásának szolgálatába állították) - a szabadpiac és a szabad verseny folyamatos megerőszakolásával ért fel, a „kollektivizmus” javára fosztották meg az egyént a piaci érvényesüléstől, illetve akadályozták meg abban, hogy szuverén módon váljék a csere részesévé. Az állam így hozzászoktatta az egyént, hogy a sorsáért való felelősségben csak korlátozottan részesedjék. Talán soha korábban nem hirdették ilyen nyíltan mindenki jogát az egyenlőtlenséghez, az önerőre támaszkodáshoz és az egyéni felelősséghez. Utóbb mindezt népszerű választási jelszavakká kellett formálni, ami meg is történt. 71
