Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Gazdag Ferenc - Kiss J. László: A francia-nyugatnémet kapcsolatok alakulása a hetvenes években
litikailag elfogadható multilaterális mechanizmust talált. 1980-ban azonban, tizenöt év után először, az NSZK fizetési mérlege deficitet mutatott, s a világkereskedelemhez, illetve a kelet-nyugati kapcsolatokhoz kötődő hagyományos márkastabilitás is megingott. Az új pénzügyi rendszer keretében Franciaország első ízben vált a márka támogatójává. Az eset egyediségében is felvet egy kérdést: vajon az NSZK mérleghiánya milyen politikai következményekkel járt? Annyi bizonyosnak látszik - különösen az EK 1981-es maastrichti találkozója után -, hogy a nyugatnémet integrációs politika kompromisszumkészsége csökkenhet, jóllehet az NSZK-nak továbbra is érdeke, hogy az EK nemzeti egoizmusokra való széttöredezését megakadályozza. A nyugat-európai valutastabilitás rendszere bizonyos értelemben az EK meghiúsult gazdasági és pénzügyi uniójának a pótléka, azzal a megfordított sorrenddel, hogy a gazdaságpolitikai stabilitás elérése előtt a pénzügyi helyzet szilárdítására helyezik a hangsúlyt, s a valutapolitika útján járulnak hozzá Nyugat-Európa politikai stabilitásához. Az Anglia részvételét nélkülöző új valutapolitikai rendszer - a nyugat-európai „belpolitikai” dimenzión kívül - szükségszerűen az EK külpolitikai arculatának erősítését is jelenti. Ez különösen az atlanti-nyugat-európai viszonyban fontos. A nyugat-európai politikai együttműködés (EPC) nem csupán a két- és többoldalú keleti politika és az EBEÉ szempontjából bírt jelentőséggel, hanem a tekintetben is, hogy az NSZK Nyugaton aktívabb diplomáciai szerepet játszhatott azokon a területeken is, ahol korábban „egyedüli fellépése” a partnerek érzékenységébe ütközött volna. Az EPC 1973-tól különösen jelentős szerepet játszott az Egyesült Államok és Nyugat-Európa viszonyában, az euro-arab dialógusban, az Afrika-, Ázsia- és az ENSZ-politika összehangolásában. Azokon a területeken, ahol az EK politikailag nem volt képes egységesen fellépni, az NSZK gazdasági globalitása alapján sokszor világpolitikai szerepet játszott anélkül, hogy ilyet valóban játszani kívánt volna. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a nyugatnémet „világpolitika” csak mint EK-politika fogadható el. Az NSZK alkalmi politikai unilateralizmusa korántsem jelenti azt, mintha az NSZK közvetlen nemzeti célokat követett, avagy valamilyen „német gaulle-izmus” szellemében cselekedett volna. Paradox módon az NSZK szempontjából az EK arra is szolgált, hogy megkönnyítse és biztosítsa a „szólista” -fellépést a globális politika olyan kérdéseiben, mint a pénzügyek vagy az energia, tehát azokon a területeken, ahol az EK nem tudott fellépni kompetens egységként. Gazdasági és pénzügyi potenciáljánál fogva az NSZK objektíve hozzá tudott járulni a nyugati szövetségi rendszer stabilizálódásához, a biztonságpolitika hagyományos és új dimenzióiban egyaránt. Természetesen az egyoldalú fellépés mint folyamat az EK létét is veszélyeztetheti, jóllehet a multilaterális keretek hiányában a legtöbbször áthidaló megoldásnak bizonyult.16 Franciaország szempontjából az önálló külpolitikai akcióknak-az NSZK-hoz viszonyítva -nem volt hasonló történelmi és politikai korlátja. Sőt, a tradicionális függetlenségközpontú francia gondolkodás a „force de frappe”-on kívül az önálló és a nemzeti indítta72
