Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - Balázs József: Ellentétek az atlanti szövetségen belül a nyolcvanas évek elején
leményen van, talán még határozottabban, mint 1963-ban de Gaulle, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy - különösen a Reagan-kormányzat működése idején - megerősödött bennük az a meggyőződés, hogy egy esetleges konfliktus során Amerika Európában akarja megvédeni önmagát, saját honi területét, feláldozva - ha kell - nyugat-európai szövetségeseit is. Ezért (és más racionális okok miatt is) támadt fel a tiltakozás Nyugat-Európában az amerikaiak által - eddig még nem hivatalosan - hirdetett szelektív és korlátozott atomháború koncepciójának és a „megnyerhető” atomháború teóriájával szemben. Az atlanti szövetségen belüli viszonyban a másik jelentős mozzanat — főleg biztonságpolitikai szempontból - az volt, hogy 1967-ben az ún. Harmel-jelen- tésben a NATO hivatalosan két tartópillérre helyezte Nyugat-Európa biztonságát. Egyfelől változatlanul a saját katonai védelmi képességeire, amelynek tengelye az amerikai atomernyő és általános katonai jelenlét. Másfelől az enyhülésre, mindenekelőtt Európában, amely minimalizálja az ún. keleti veszélyt, illetve lehetővé teszi a konfliktusok tárgyalásos rendezését. Egészen 1981-ig - tehát Reagan hivatalba lépéséig - valamennyi amerikai kormány tudomásul vette Nyugat-Európá- nak ezt a két tartópilléres biztonságpolitikai koncepcióját. Ma már nem ez a helyzet. Mivel a Reagan-kormányzat szerint az elmúlt évtized enyhülési politikája nem felelt meg a Nyugat érdekeinek, egyoldalúan csak a Szovjetuniónak kedvezett, ezért el kell vetni, „igazi enyhülést” kell folytatni, amire azonban nem lehet biztonságpolitikát építeni. Ezzel szemben Nyugat-Európa úgy ítéli meg, hogy az enyhülés nem váltotta ugyan valóra a nyugati világ összes reményét, de Nyugat- Európa számára új, kedvező lehetőségeket teremtett. Ezért nem lehet elvetni az enyhülést, és teljesen feladni biztonságpolitikai vonatkozásait. Az igaz, hogy jelenleg az enyhülés stagnál, vagy lefelé menő ágban van, de továbbra is egyik tartozéka Nyugat-Európa biztonságának. A jelenlegi amerikai vezetés - egyelőre - nem osztja ezt a felfogást, sőt „veszélyes illúziónak” tartja, amely Nyugat-Európa „önsemlegesítéséhez vezethet”. Mindezek ellenére megállapítható, hogy katonai, biztonságpolitikai tekintetben nincs fundamentális ellentét a NATO európai szárnya és az Egyesült Államok között. Az atlanti szövetségen belül katonai, biztonsági kérdésekben érvényesül leginkább az Egyesült Államok dominanciája, mivel Nyugat-Európa biztonságának integráns része az amerikai katonai potenciál. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy néhány kérdésben ellentétek és nézetkülönbségek legyenek. Az álláspontok látható, érzékelhető különbözősége a nyolcvanas évek elején leginkább három témakörben tapintható ki: 1. A katonai költségvetés és általában a „közteherviselés”, 2. a fegyverkezés és a leszerelési, fegyverzetcsökkentési tárgyalások viszonyának megítélése, 3. a NATO hadászati (stratégiai) koncepciójának mibenlétére vonatkozó kérdések megközelítése. (Ez utóbbi részben teoretikus, részben pedig kifejezetten politikai töltésű vita, de jelenleg nem tételez fel alapvető ellentétet vagy szakítópróbát az Egyesült Államok és a NATO európai szárnya között!) 27
