Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - Balázs József: Ellentétek az atlanti szövetségen belül a nyolcvanas évek elején
A katonai költségvetési vitának az a lényege, hogy a nyugat-európai NATO- tagországok egy része - lényegében az NSZK kivételével valamennyi - még a reálértékben évi 3 százalékos emelést sem tudja maradéktalanul megoldani, a tartós gazdasági válság és a közvélemény ellenállása miatt. Az amerikai kormány pedig további 1 százalékpontos emelést szeretne elérni szövetségeseinél. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a kisebb NATO-tagországok ezt nem tudják teljesíteni (vagy csak igen komoly belső nehézségek árán), még akkor sem, ha a NATO bonni csúcsértekezletén leszögezték: „.. .továbbra is kellő figyelmet fordítunk az igazságos teherviselésre... ”15 A fegyverzetellenőrzési és leszerelési tárgyalások kérdésében igen sajátos, ambivalens a nyugat-európai magatartás. 1978 nyarán Washingtonban a NATO csúcsértekezletén Nyugat-Európa különösebben nem ellenkezett, amikor elfogadták a NATO közép- és hosszú távú modernizációs - tehát fegyverkezési - programját, ugyanakkor sürgették a SALT-II. szerződés aláírását. A SALT-II. szerződés amerikai ratifikálásának elutasítása ellenére elfogadták 1979 decemberében Brüsszelben az ún. kettős határozatot az európai rendeltetésű új atomeszközök telepítéséről. Időközben új elnök került az Egyesült Államok élére, és részben új külpolitikai vonalat dolgoztak ki. Nyugat-Európa megijedt a Reagan-féle kemény, agresszív és egyáltalán nem toleráns külpolitikai vonalvezetéstől, a konf- rontációs politikától, amely egyfelől „a béke és a szabadság” hangzatos retorikájával jelentkezik, másfelől „politikai értelemben hadiállapotban marad a Szovjetunióval”.16 A nyugat-európai ambivalens magatartás és politika lényegi dilemmája a következő: Továbbra is igényt tart az Egyesült Államok katonai erejére, az amerikai atomernyőre mint biztonsága egyik tartópillérére, ugyanakkor komolyan érdekelt mindenfajta fegyverzetellenőrzési, leszerelési tárgyalásban, a nukleáris hadászati és hadszíntéri fegyverek meghatározó többsége felett - Franciaország és Nagy-Britannia önálló atomütőereje kivételével, amely azonban nem meghatározó - nem rendelkezik. Az új közép-hatótávolságú amerikai atomeszközök felett kizárólag az amerikai kormány rendelkezik, de nyugat-európai országok területén telepítik őket. Tehát Nyugat-Európa részt vesz a fegyverkezésben (területet ad, atomcélponttá válik), de a tárgyalások kimenetelébe hatékonyan nem tud beleszólni, az Egyesült Államok nyugat-európai partnerei - bár alapvetően róluk van szó - nem ülnek ott a genfi tárgyalóasztalnál. A többi között ezért sürgetik - szinte kétségbeesetten - a genfi tárgyalások eredményes befejezését. (Már csak egy év van hátra a NATO által közösen elhatározott telepítés megkezdéséig!) Némileg leegyszerűsítve a dolgot, a következőket lehet megállapítani: az Egyesült Államok jelenlegi kormányzata a fegyverkezési verseny folytatásában „érdekelt”, a fegyverzetcsökkentési tárgyalásokba csak kényszeredetten ment bele. Ez határozza meg - egyelőre - az amerikai magatartást. Nyugat-Európa a fegyverzetkorlátozási tárgyalások eredményességében érdekelt, a fegyverkezési 28
