Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)

1982 / 5. szám - Balázs József: Ellentétek az atlanti szövetségen belül a nyolcvanas évek elején

lényege a második világháború utáni Nagy-Britannia világpolitikai szerepének alakulására vonatkozik. 1945-1946-ban és részben még 1947-ben is - feltehetően Churchill sugalmazására - az amerikaiak abból indultak ki, hogy Nagy-Britannia olyan jelentős politikai, gazdasági és katonai hatalom lesz Európában, amellyel az Egyesült Államok egy speciális angolszász együttműködést valósít meg, és erre a tengelyre építi fel az antlanti szövetséget. A második világháború utáni fejlődés nem igazolta ezt az amerikai várakozást. Nagy-Britannia szinte minden területen elvesztette régebbi pozícióit a világban, s az atomfegyver birtoklása ellenére is nyugat-európai középhatalommá degradálódott. Sőt az 1956-os szuezi válság fejleményei már azt is megmutatták, hogy az Egyesült Államok saját globálpolitikai érdekei védelmében hajlandó és képes fellépni Nagy-Britanniával szemben is.

Amerikának a másik nagy csalódást Franciaország magatartása és politikája okozta. Az Egyesült Államok fontos szerepet szánt Franciaországnak az újjászülető Nyugat-Európában általában is és konkrétan a német kérdésben (az NSZK nyugat-európai multilaterális keretek között tartása stb.). Az amerikai vezetést sokkolta - 1959-től kezdve - de Gaulle sajátos, független külpolitikája, amely egyfelől az atlanti szövetség első komolyabb válságát idézte elő azáltal, hogy Franciaország kilépett a szövetség katonai szervezetéből, másfelől megnyitotta az utat az európai enyhülés számára. (Az események menete azt bizonyítja, hogy az amerikaiak félelme túlzott volt. De Gaulle az 1962-es kubai válság idején támogatásáról biztosította Kennedy elnököt. Mitterrand elnök állandóan hangsúlyozza, hogy a szocialista kormányzás alatt álló Franciaország integráns része az atlanti szövetségnek, csak a katonai szervezet tevékenységében nem vesz részt.)

Az amerikaiak abban is csalódtak, hogy az általuk szorgalmazott nyugatnémet állam - mindenekelőtt a német újraegyesítés reményében - örökre és változatlanul alávetett módon viselkedik majd az atlanti szövetségen belül. A hatvanas évek végére és a hetvenes évek elejére az Egyesült Államokban is lassan világossá vált az NSZK megnövekedett világgazdasági és részben világpolitikai szerepe, függetlenül attól, hogy mind a mai napig nincs német békeszerződés. Kétségtelen tény, hogy az Egyesült Államok legerősebb nyugat-európai partnerévé - mind gazdasági, mind katonai szempontból - az NSZK vált. (Most a brit-amerikai etnikai, emocionális és poütikai filozófiai kötődést nem vizsgáljuk.) De ez a partner igyekszik kinyilvánítani - az Egyesült Államokkal szemben is - önérdekeit, aminek érvényesítését nagy óvatossággal és toleranciával igyekszik elérni. Permanens hűségéről biztosítja az Egyesült Államok mindenkori kormányát, az atlanti szövetséget, és önérdekeinek védelmét nyugat-európai multilaterális keretek közé helyezi. Ennek következtében esetenként Nyugat-Európa egésze érdekeinek védelmezőjeként lép fel, vagy ezt a látszatot kelti, ami még inkább irritálja az amerikai vezetést. Egyet kell érteni azokkal az amerikai és nyugat-európai szakértőkkel, akik az atlanti szövetség történetét és mai helyzetét vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy a szövetség legfőbb kérdése a tartós partneri viszony kialakítása az Egyesült Államok és Nyugat-Európa között, mivel a máso21