Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Prandler Árpád: Az ENSZ alapokmányának időszerűsége és alkalmazásának néhány nemzetközi jogi kérdése
zi kapcsolatokban az erőszak alkalmazásától való tartózkodás alapelve hatékonyságának növelésével foglalkozó különbizottságot.”12 A harmincöt tagállam — közöttük a Magyar Népköztársaság - képviselőiből álló bizottság 1978-tól évente tart üléseket, és rendszeresen beszámol az ENSZ közgyűlésének. Bár az erőszak alkalmazásának tilalmát az ENSZ alapokmány 2. cikkének 4. bekezdése már 1945-től kezdve a nemzetközi kapcsolatok sarkalatos elvévé tette, jól tudjuk, hogy a valóságban az erőszak és ezen belül a fegyveres erőszak alkalmazása (sajnos) továbbra is az emberiség egyik rákfenéje maradt. A svéd békekutató intézet (SIPRI) adatai szerint 1945 és 1975 között 81 állam részvételével 119 fegyveres konfliktusra került sor, és az áldozatok száma felülmúlja a második világháborúban elesettekét.13 A szovjet kezdeményezés tehát valóban olyan területen történt, ahol a legkisebb előrehaladás is százezrek és milliók életét óvhatná meg, illetve sorsát kedvezően befolyásolná. Nem véletlen, hogy a kezdeményezést az ENSZ-tagállamok nagy többsége pozitívan értékeli és támogatja. Melyek a szovjet tervezet14 legfontosabb rendelkezései? Az agresszió meghatározásával15 ellentétben a tervezet nem ad még példálódzó felsorolást sem arról, hogy mi tekinthető erőszaknak. Az I. cikkben a szerződő felek - lényegében az alapokmány 2. cikke 4. bekezdésének szóhasználatával - kötelezettséget vállalnak, hogy egymás közötti kapcsolataikban, illetve általában a nemzetközi kapcsolatokban nem alkalmaznak erőszakot vagy erőszakkal való fenyegetést bármely állam területi épsége vagy politikai függetlensége ellen. Az I. cikk 1. bekezdésének második fordulata pedig a fegyveres erők által elkövetett erőszak tilalmát emeli ki. Fontos körülmény, hogy ugyanitt a tervezet megtiltja a nukleáris és az egyéb tömegpusztító fegyverek alkalmazását is. A tervezet három irányban épít ki biztosítékokat az erőszak tilalma elvének betartására. Először is, a II. cikkben megerősíti a viszályok békés úton történő rendezésének elvét és azt, hogy a szerződő felek tartózkodni kötelesek minden olyan akciótól, amely - a vitarendezés fázisában - elmérgesítené a helyzetet, és veszélyeztetné a nemzetközi békét és biztonságot. Másodszor, a IV. cikk szerint a szerződő felek minden erőfeszítést megtesznek azért, hogy a katonai konfrontáció csökkentésére és a leszerelés előmozdítására hatékony rendszabályokat foganatosítsanak, a végleges cél, az általános és teljes leszerelés elérésére. Kétségtelen, hogy ez a kötelezettségvállalás az egyik legfontosabb biztosítéka az erőszak tilalmának. Harmadszor, az V. cikk szerint a szerződő feleknek meg kell vizsgálniuk, milyen belső jogi rendszabályokat kell foganatosítaniuk abból a célból, hogy biztosíthassák a szerződésben vállalt kötelezettségeik maradéktalan teljesítését. Felmerülhet a kérdés, vajon szükség van-e ilyen jellegű rendelkezésre, hiszen a nemzetközi szerződések esetében a fő szabály egyébként is az, hogy azok betartását az államnak - az általa meghatározott eszközökkel - biztosítania kell. Megítélésünk szerint a tervezet szerzői viszont éppen ezzel is alá akarták húzni a kötelezettség55
