Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Pálimkai Tibor: Új nemzetközi rendszer körvonalai
megosztás tradicionális szerkezetének és mechanizmusainak a megváltoztatását. A fejlett tőkés országok ebben a folyamatban több engedményre kényszerültek, de a több síkon folyó ún. Észak-Dél-párbeszéd eddig kevés érdemleges eredményt hozott. A fejlődő világ az 1970-es évek fejleményei alapján erőteljesen polarizálódott, s nagyobb részében a belső tőkés fejlődés meggyorsult. Ezekben az országokban a feltörekvő nemzeti burzsoázia következetlen magatartást tanúsít, s a gazdasági függetlenségért nemegyszer hajlamos a megalkuvásra is, ami jó lehetőséget nyújt a transznacionális nagytőkének a „kompromisszumokra”. A fejlődő országok problémáival összefüggésben is elmondható, hogy a jelenlegi nemzetközi intézményrendszer működése globálisan, regionálisan és rendszerközi szinten egyaránt nem kielégítő. A fejlődő országok érdekei még a jelenlegi nemzetközi intézményi rendszerben sem kapnak megfelelő elismerést, nem is szólva azokról a mechanizmusokról és együttműködési normákról, amelyek ütköznek a hagyományos elvekkel és gyakorlattal. Általánossá vált az a felismerés, hogy a fejlettségi szakadék növekedésének a megfordítása határozott nemzetközi lépéseket igényelne. Ehhez a konacionális együttműködés, véleményem szerint, rendkívül fontos lenne. 6. Az interdependencia növekedése ellenére kevés előrehaladás történt az országok között ténylegesen koordinált vagy közös politika és cselekvés terén. A gazdaságpolitikák koordinációjára a tőkés országok (az EK-ban, az OECD-ben vagy a vezető hatalmak csúcstalálkozóin) csak bizonytalan és korlátozott lépéseket tettek, s ezek sem jutottak általában túl a kívánatos teendők megfogalmazásán. A KGST-ben a népgazdasági tervek összehangolása az 1970-es években jelentősen fejlődött, de még csak részlegesen elégíti ki a komplex és hatékony gazdaságpolitikai koordináció követelményét. A nemzeti államok közötti átfogó gazdaságpolitikai koordinációt a konacionális rendszer egyik legfontosabb összetevőjének tekintem. A két- vagy sokoldalú gazdaságpolitikai koordinációk a jövőben is elsősorban az azonos társadalmi rendszerű és hasonló fejlettségű országok között fejlődnek. A KGST-integráció továbbfejlesztése a gazdaságpolitikai és tervkoordinációk elmélyítését és módszertani korszerűsítését igényli. A tőkés országokban a gazdaságpolitikai koordináció ez ideig főként a konjunktúrapolitikára és a rövid távú monetáris együttműködésre szorítkozott, miközben a struktúrák hosszú távú egymáshoz igazításával és a fejlesztési politikák összehangolásával nem tudtak megbirkózni. Ez várhatóan a jövőben is nehézségekbe ütközik, hiszen a makroszintű struktúrapolitika mindig az állami monopolkapitalizmus egyik gyenge pontja volt. A gazdaságpolitikák bizonyos mértékű egyeztetése az érdekek kölcsönös figyelembevételével nem zárható ki a szocialista és a tőkés országok, vagy a fejlett és a fejlődő országok között sem. A gazdaságpolitikák nemzetközi összehangolása számos gondot vet fel, a minimális politikai és intézményi feltételek hiányától (ennek szélsőséges esete, amikor a felek háborúban állnak) a megoldatlan metodológiai problémákig. A 45
