Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)

1982 / 2. szám - TÁRSADALMI ÉS ELMÉLETI KÉRDÉSEK - Kiss J. László: Külpolitika, fegyverkezés és biztonságpolitika

Hasonló tanulsággal szolgál a NATO 1979. decemberi úgynevezett kettős határozata, amely az eurostratégiai fegyverek rendszerbe állításával látszólag Nyu- gat-Európának kíván önálló egyensúlyi képességet biztosítani a Szovjetunióval szemben. A valóságban sokkal többről van szó. Az eurostratégiai fegyverek hadrendbe állításával egy világhatalom - nevezetesen az Egyesült Államok - arra válna képessé, hogy saját honi területeinek közvetlen fenyegetése és interkontinentális, stratégiai fegyvereinek alkalmazása nélkül a Szovjetunió központi területeit - néhány percen belül - semmisíthetné meg. A NATO határozata - az „egyensúlyt” biztosító „utófegyverkezés” útján - valójában az „előfegyverke- zéshez” és a nukleáris háború europaizálásához járul hozzá. Ismeretes, hogy a nyugat-európaiak jelentős része az „utánfegyverkezés” programjához a többi között azzal a feltétellel járult hozzá, mely szerint az amerikai szenátus a SALT-II. megállapodást ratifikálja. Az amerikaiak azonban az előfeltételt céllá változtatták. Ily módon az enyhülési folyamatba ágyazódó SALT bizonytalanságban maradt, míg a feszültségteremtő „utánfegyverkezést” elfogadták, sőt a döntés politikai önsúlyt kapott azáltal, hogy az egész NATO-szövetség iránti „hűség” próbaköve lett. Számos nyugat-európai politikai erő felismerte, hogy az „utánfegyverkezés” az Egyesült Államok kezében hatalmi eszköz nemcsak a Szovjetunió ellen, hanem Nyugat-Európa felett is.

Az egyensúly nyilvánvaló problémáit a nyugati stratégiai gondolkodás az elrettentés fogalmával kívánja kiküszöbölni. Eszerint az egyensúly akkor áll fenn, ha az elrettentés funkcionál. Az elrettentési koncepció azonban legalább annyi problémát teremt, mint amennyit látszólag megold.

Az elrettentés abból a paradox tételből indul ki, hogy az erőszak nyílt alkalmazását és a háborút a katonai eszközök folyamatos és szervezett tökéletesítésével kell megakadályozni. Az a kísérlet, hogy a háborút az elrettentési politikával megakadályozzák, nemcsak lehetőség szerint, hanem szükségszerűen is annak átfogó előkészítéséhez és a fegyverkezési verseny innovációs folyamatának a fokozásához vezet.

Ebben az összefüggésben a „worst case” (a legrosszabb eset) gondolkodás a fegyverkezés gyorsító mechanizmusává válik. Az anticipált háborús konfliktus katasztrofális „védelmi réseiről” szóló elképzelés az ellenségnek mindig a lehetséges legrosszabb szándékot és az optimális támadóerőt tulajdonítja, s ezzel folytonosan az új stratégiák és fegyverkezési programok kialakítását indokolja.

Mindebből következik, hogy a stratégiai tervezés folyamatában az észlelhető tényeket és összefüggéseket szükségszerűen felnagyítják, s ezzel adott esetben a lehetséges konfliktus túlreagálásának vagy „félreértésének” a veszélye is nagyobb. Az ilyen gondolkodásmódon nyugvó stratégiai helyzetelemzés azzal a következménnyel jár, hogy a látszólag paritást megőrző lépések - után-vagy pótfegyverkezés - valójában a fölény kialakításához vezetnek.

Az elrettentési politika és a stratégiai biztonság tervezése tehát a lehetséges legrosszabb lehetőségekkel és feltételezésekkel számol. Ily módon ennek a politi