Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 2. szám - TÁRSADALMI ÉS ELMÉLETI KÉRDÉSEK - Kiss J. László: Külpolitika, fegyverkezés és biztonságpolitika
kának a táptalajában az ellenséges képek, történelmi analógiák és előítéletek ideologikus és társadalom-lélektani értéktartalma folytonosan újratermelődik, ami jelentős mértékben torzíthatja a nemzetközi „látási viszonyokat”. Az elrettentési politika ellentmondásos hatásmechanizmusai ezzel még korántsem merülnek ki. Az a törekvés, hogy a háborút a mind tökéletesebbé váló fegyverekkel történő fenyegetés útján akadályozzák meg, jogosan veti fel a kérdést: vajon ez a fő fenyegetési rendszer egy napon nem vezet-e mégis a fegyverek alkalmazásához, avagy az elrettentési rendszer hitelessége nem forog-e kockán, ha a fegyverek és a fegyverrendszerek tartósan használaton kívül maradnak? Ugyanakkor belátható, hogy az elrettentési rendszer „racionális irracionalitása” a háborús konfliktust nem teheti végérvényesen feleslegessé, minthogy az elrettentés mind tökéletesebbé váló szervezete csupán két háború közötti rendkívül érzékeny és instabil közbeeső állapotot szavatol.15 Az elrettentés és az egyensúlyra való törekvés az időszakos háborúkat nem akadályozhatta meg, mivel a békét - a puszta nem háború állapotát - nem célnak, hanem csupán a politikai számítás korlátozott eszközének tekintették. Az atomfegyverek folyamatos tökéletesedésével az elrettentési koncepció ellentmondásai a nukleáris korszakban sem szűntek meg, sőt még szembetűnőbbé váltak. A második világháború után, a nukleáris korszak feltételei között az amerikai stratégiai gondolkodásban döntő kérdés, miképp lehet fenntartani az elrettentési rendszer hitelességét, azaz hogyan lehetséges a katonai tényező folyamatos politikai alkalmazhatóságát - sőt a politikai opciók kibővítését - meggyőző módon biztosítani. Az 1981. évi SIPRI-jelentés egyértelműen arra a következtetésre jut, hogy a hadászati atomfegyverek tökéletesítése és a nyugat-európai „pótfegyverkezés” sokkal inkább az atomháború megvívására, mint a nukleáris elrettentésre alkalmas. Ezt a tendenciát mintegy kiegészíti a tengeralattjárók elleni harc tökéletesedése, mely az ellenfél ellencsapásmérő képességét szinte a nullával teheti egyenlővé. A SIPRI számára az aggasztó fegyverkezési körképet a műholdelhárítás terén mutatkozó fejlődés és a hadviselés jobb koordinálását biztosító távközlési eszközök rendszerbe állítása tetőzi be.16 Az amerikai stratégiai gondolkodásban tehát a „tiszta elrettentéstől” vagy a „tömeges megtorlás” doktrínától való elfordulást a nukleáris katonai tényező hiteles politikai alkalmazhatóságának igénye hozta létre, s vezetett a korlátozott vagy szelektív nukleáris háború politikai opciójának a kialakításához. A fejlődés során a nukleáris elrettentésre való képesség olyan fokra jutott, hogy végül is az első csapásmérő-képességről a másodikra helyeződik a hangsúly. Erre a folyamatra az elrettentés ellentmondásai ösztönzőleg hatottak: az elégedetlenség azzal, hogy az atomfegyvereket végső fokon mégsem lehet alkalmazni, bizonyos erkölcsi fenntartás azzal szemben, hogy az ellenséges lakosságot tömeges irtóháborúval fenyegessék, a haderők túlterheltsége és az elrettentés nevében ki29
