Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 2. szám - TÁRSADALMI ÉS ELMÉLETI KÉRDÉSEK - Kiss J. László: Külpolitika, fegyverkezés és biztonságpolitika
biztonságot, s a leszerelés és a fegyverkezés kooperatív ellenőrzése az enyhüléspolitika integráns része. Az is világossá vált, hogy a katonai biztonsági érdekek kölcsönös elismerése nem azonos a társadalmi status quo befagyasztására irányuló politikai készséggel; a biztonság nem azonos a társadalmi status quó\z\. A katonai erőszak alkalmazásának a kiküszöbölése nem akadályozza meg a politikai-ideológiai érdekkonfliktusok fennmaradását, másfelől a kelet-nyugati kapcsolatokban a szerződéses enyhüléspolitika a nem antagonisztikus érdekek összehangolását biztosítja, anélkül azonban, hogy a társadalmi status quo „biztonsága” szavatolva lenne. Az enyhülés a békés egymás mellett élési politika, a kelet-nyugati kapcsolatok szerves alkotórészeként kooperatív és ellenőrzött stabil konfliktus irányultságú viszonyt jelent. Az együttműködés elemeinek növekedése ellenére a rendszerközi antagonizmus mint a társadalmi-politikai rendszerek lényegéből származó alapviszony az enyhülés folyamatában is meghatározó marad. Sőt, a kelet-nyugati politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális kapcsolatok sűrűsödésével a rendszerközi konfliktusok új variánsai, az együttműködés feszültségei jöttek létre. Ily módon nem csupán a feszültség enyhüléséről, hanem az enyhülés „feszültségéről”, azaz olyan másodlagos feszültségekről is szó van, amelyek visszahatnak az elsődleges rendszerantagonizmusra, s tovább növelik a kölcsönös biztonsági szükségletet a kelet-nyugati konfliktus kooperatív ellenőrzésére.9 Az enyhülés tehát nem a területi status quo puszta elismerésén alapuló passzív, hanem aktív békés egymás mellett élést jelent. Az EBEÉ zárónyilatkozata nem csupán a területi status quo sokoldalú megerősítését tartalmazza, hanem a status quósx belüli dinamikus együttműködés szabályait is. Helsinki nem a múlt századi statikus elemeken nyugvó, konzervatív bécsi kongresszus megismétlődése volt, hanem a különböző társadalmi rendszerekhez tartozó európai államok megállapodása az ellenőrzött és kölcsönös előnyökön alapuló regionális együttműködés alapelveiről és szabályairól. Az enyhülés ugyanakkor a rendszer-, illetve az államközi kapcsolatok minőségének megváltoztatásával szükségszerűen kihat az érintett államok szövetség- és belpolitikai biztonságának alakulására is. Az együttműködésből fakadó feszültségek létrejöttét a zárónyilatkozathoz kapcsolódó nyugati gyakorlat jól mutatja. Főként az Egyesült Államok az együttműködés egyes területeit, így a zárónyilatkozat „harmadik kosará”-ban foglaltakat a gyakorlatban tudatosan a szocialista országok szuverenitása korlátozásának törvényes eszközeként próbálja felhasználni (a Carter-féle úgynevezett emberi jogok politikája). Ily módon az Egyesült Államok a Szovjetunió és egyes szocialista országok rendszeridentitását, ezzel a stabil partnereket előfeltételező enyhülési folyamatot, sőt ennek nyugat-európai szempontból már működő, igen fontos mechanizmusait tette kérdésessé. Figyelemre méltó a gazdasági kapcsolatok növekedésének a nemzetközi biztonsággal összefüggő szerepe. A szocialista országok számára a gazdasági kapcso24
