Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 2. szám - TÁRSADALMI ÉS ELMÉLETI KÉRDÉSEK - Kiss J. László: Külpolitika, fegyverkezés és biztonságpolitika
latok hangsúlyozottan az enyhülési politika anyagi infrastruktúrájának, olyan komplex egyensúlyi viszonyoknak a kiépítését jelentik, amelyek a kelet-nyugati aszimmetriák csökkentésére és a kölcsönös előnyökön nyugvó regionális biztonság és együttműködés stabilizálására irányulnak. Ám a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok növekedése a politikai enyhülés „zavarai” kövekeztében mind Nyugaton, mind Keleten bővülő biztonságpolitikai tartalmat kapott. Nyugat-Európában - bár az Egyesült Államoktól eltérő érdekeltség alapján - felmerültek a rövid és a hosszú távú függőségi megfontolások, a politikai nyomás eszközeként a gazdasági kapcsolatok részleges vagy időleges megszakításának, illetve korlátozásának lehetősége. Sőt, a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok fenntartásának, illetve bővítésének kérdése sajátos „nyugat-nyugati” kül- és biztonságpolitikai koordinációs „rések” és érdekellentétek létrejöttéhez vezetett. A nyugat-európai—szovjet földgázüzlet egyidejűleg arra a gazdaságbiztonsági mozzanatra is rámutatott, miképp járulhatnak a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok Nyugat-Európának a közel-, illetve a közép-keleti régiótól való energia- függőségének lazításához. Másfelől világossá vált, hogy a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok növekvő mértékben mindinkább beépültek, különösen a külgaz- daságilag érzékeny, nyitott szerkezetű szocialista országok újratermelési folyamataiba. Néhány KGST-országban a nyugati gazdasági kapcsolatok a tartalékok fő forrásaivá váltak. Ez lehetővé tette a gazdaság szerkezeti és irányítási feladatai megoldásának későbbre halasztását, s ezzel a rendszerbiztonság szempontjából a kedvezőtlen politikai és szociális feszültségek felhalmozódását is. A kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok növekedésének több szintű biztonságpolitikai ambivalenciáját jól szemlélteti, hogy ezek a kapcsolatok a politikai konjunktúra ingadozásaitól függetlenül, viszonylag önálló mozgatóerőként jelennek meg, azonban egyidejűleg - különös élességgel a Szovjetunió irányában - a politikai, ideológiai és katonai célok közvetett érvényesítésének egyik legfontosabb területévé váltak. Az enyhülési folyamat a hetvenes években nem csupán a változatlan rendszer- antagonizmus és az együttműködés ellentmondásos feszültségeit rejtette magában, hanem a nyugati stratégiai gondolkodásban szorosan összefonódott azokkal az új típusú konfliktusokkal, amelyek a fejlődő világban részben a két világrendszer ellentétének, részben saját belső társadalmi-gazdasági folyamatoknak az eredményei voltak (Angola, Etiópia, a Közel-Kelet, Irak, Irán stb.). A hagyományos, Európa-centrikus NATO-rendszer is sokat veszített funkcionális és legitimációs alapjából, képtelennek bizonyult arra, hogy a fejlődő világbeli status quo végbement gyors változásait a nyugati globálstratégia szempontjából kívánatosnak tartott módon befolyásolja.10 Az EK-ban időlegesen felerősödtek a renacionalizálódási törekvések. A gazdasági alkalmazkodás nehézségei a kormányzati instabilitás, a baloldali előretörés és a terrorizmus jelenségeivel párosultak, különösen Nyugat-Európa déli szubrégiójában. A nukleáris energia békés felhasználásának és az atomerőművek exportjának előtérbe kerülése sajátos biztonsági dimenziót kapott a kül- és a bel25
