Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss J. László: Wilfrid C. Kohl - Giorgio Basevi : Nyugat-németország: egy európai és globális hatalom
leg többletének leapadásában olyan tényezők jelentősége is megnövekedett, mint a nemzetközi turizmusban nagyhatalomnak számító NSZK külföldi kiadásai, s a többmilliós vendégmunkássereg márkaátutalásai. A vitában az NSZK „rendszervezető” vagy EK-ban betöltött vezető szerepéről szóló eszmefuttatások sajátos korlátja, hogy a legtöbb szakértő a gazdasági és pénzügyi hatalom közvetlen vezető szereppé történő alakításának, illetve hatásmechanizmusainak kül- és biztonságpolitikai, valamint történelmi és pszichológiai körülményeivel nem számol kielégítő módon, így a megközelítés mechanikus mo- netarista, illetve ökonomista jelleget kap. A szigorúbban vett politikai szempontok kimunkálásával a könyv első részének két utolsó tanulmánya foglalkozik. Reinhard Rnmmelnek, a müncheni egyetem előadójának a („Bonn és az európai politikai együttműködés” című) tanulmánya az NSZK helyzetét vizsgálja a nyugat-európai politikai konzultációk (EPC) folyamatában. Rummel a nyugat-európai politikai együttműködés mechanizmusát „multilaterális szerszámnak” tekinti egy „politikai törpe” számára, jóllehet az NSZK-t a hetvenes években már semmiképp nem lehetett annak nevezni. Annyi bizonyos, hogy az EPC alapot teremtett az Ostpolitik számára, s a nyugateurópai diplomácia keretében lehetővé tette az NSZK aktív politikai érdekérvényesítését azokon az EK-n kívüli területeken is, amelyeken korábban vonakodott az egyedüli fellépéstől. Rummel helyesen állapítja meg, hogy az NSZK-nak érdeke fűződik az EPC tematikájának a kibővítéséhez - beleértve a regionális és globális biztonsági kérdéseket -, azonban kritikusan azt is hozzáfűzi, hogy a nyugateurópai politikai együttműködés sok vonatkozásban csupán deklarációkra korlátozódik. Ernst-Otto Czempiel, frankfurti politológus („Az Atlanti Közösség, Európa és az NSZK: opciók, célok, avagy a nyugatnémet külpolitika kontextusa” című) értekezése egyik központi tételeként azt emeli ki, hogy az NSZK mozgásszabadságának a megnövekedése nem valamiféle nacionalizmussal, hanem a kényszerű unilateralizmussal áll összefüggésben. Czempiel fejtegetésében a nacionalizmus mint cél, unilateralizmus és folyamat korántsem problémamentes megkülönböztetése kiemelkedő szerepet tölt be. A nyugatnémet külpolitikai unilateralizmus Czempiel szerint különösen akkor vált feltűnővé, mikor a keleti szerződések után a megváltozott világgazdasági helyzetben a nyugatnémet gazdaság fokozott teljesítőképessége bebizonyosodott. A közös szövetség-, illetve integrációpolitikai célok és az NSZK unilaterális gyakorlata között ellentmondás keletkezett. Az EK paradox módon arra szolgált - jegyzi meg találóan Czempiel -, hogy azokon a területeken (így az energia- és pénzügypolitikában) ösztönözze a nyugatnémet unilateralizmust, amelyeken az EK nem képes egységként fellépni. Ez az unilateralizmus az EK-n belül az NSZK-ra összpontosító átmeneti amerikai elképzelésekben is támaszra talált. Czempiel végső fokon kettős következtetésre jut: egyfelől Bonnt több multilaterális kezdeményezésre serkenti, hangsúlyozva, hogy az unilateralizmus mint folyamat egy napon a közös célokat, az EK létét fenyegetheti, másfelől elismeri az unilatera- lizmusnak mint átmeneti megoldásnak a lét- jogosultságát. A könyv második része az NSZK közös piaci politikáját elemzi. Alfred Steinherr, alöweni katolikus egyetem professzorának („A nyugatnémet iparpolitika és az Európai Közösség” című) tanulmánya az NSZK közös piaci csatlakozásának döntő politikai motívumait emeli ki annak bizonyítására, hogy a nyugatnémetek gazdaságilag nem nyertek annyit az integrációból, mint azt feltételezik. Másfelől ugyanakkor elismeri, hogy az integráció leginkább az ipari tőkeérdekeltségek, valamint a mezőgazdaság javát szolgálta. Hangsúlyozza, hogy az alacsony bérszintű országokból történő munkaerő-bevándorlás nem az EK megalakulásának az eredménye, minthogy a bevándorlók főként a közös piacon kívüli országokból érkeztek. Steinherr strukturális szempontból a külföldi munkaerő beáramlását bírálja, mivel szerinte ez a mobilitási folyamat késleltette az erőforrások szükségszerű újraelosztását, és általában akadályozta a nyugatnémet ipar hatékony szakosodását. Steinherr megállapításával szemben elég visszautalni W. Hagernek a kötetben szereplő nyitótanulmányára, amely többek között éppen azt bizonyítja, miképp járult hozzá a külföldi munkaerő az NSZK fizetési mérlege tartós feleslegének a kialakulásához. Steinherr az NSZK EK- politikájának az egyik legfontosabb vonását abban a liberális magatartásban látja, amelyet az NSZK tanúsít - különösen az iparpolitika területén - partnereivel és az EK-bürokráciá- val szemben. Hermann Priebe frankfurti professzor értekezése („A nyugatnémet mezőgazdasági politika és az Európai Közösség”) a nyugatnémet mezőgazdasági politika viszonylag nagy poli143
