Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss J. László: Wilfrid C. Kohl - Giorgio Basevi : Nyugat-németország: egy európai és globális hatalom
létesítésére és az általános versenyképesség megjavítására irányulnak. Hager és Hankel érveivel szemben Hans- Herbert Weber („Az NSZK és az OECD- országok stabilizációs politikáinak összehangolása” című) tanulmánya éppen azt vizsgálja, vajon képes-e az NSZK export irányultságú növekedésén változtatni, és új útra térni. Susan Strange, a London School of Economics tanára („Az NSZK és a globális pénzügyi rendszer” című) tanulmányában a kötet központi kérdését veti fel. A szerző mindenekelőtt abban marasztalja el az NSZK-t, hogy nem vállal nagyobb felelősséget a tőkés pénzügyi rendszer irányításában. Strange az EMS létrehozását olyan alkalomnak tekinti, amikor az NSZK átveheti a dollár hegemóniájával szembeni „konstruktív ellenzék” szerepét. A szerző az NSZK számára olyan szerepminták lehetőségét vázolja fel, mint a „rendszerirányító”, az „engedelmes szövetséges”, az Egyesült Államokkal különleges kétoldalú kapcsolatokat ápoló „bigemonista partner”, s a főként nemzeti céljait követő „magányos vándor”. Strange kifejti, hogy az NSZK az „engedelmes szövetséges” szerepe után a gazdasági képesség olyan fokát éri el, hogy a globális pénzügyi rendszer egy részéért vállalnia kell a felelősséget. A könyvet kommentáló szakértők közül számosán csatlakoznak a hetvenes évek — Strange által képviselt - viszonylag elterjedt álláspontjához. Benjamin Cohen azt hangsúlyozza, hogy mindig kell lennie egy országnak vagy országcsoportnak, amely - K. Kaiser kifejezésével élve - „internacionalizálja a rendszerszükségleteket”, azaz magára vállalja a felelősséget a makroökonomiai kapcsolatok irányításáért és a fizetési mérlegek szabályozásáért. A nemzetközi pénzügyi kapcsolatok - írja Cohen - sohasem voltak stabilak, míg egy ország vagy országcsoport tudatosan nem vette át a „rendszerirányító” szerepét, amely nemzeti célját úgy követi, hogy egyidejűleg a „rendszerstabilitásra” is tekintettel van. (203- 204. 1.) Strange ironikus „címkéjét” idézve Cohen azt állítja, hogy az NSZK a „magányos vándor” „liliputi” szerepét akkor próbálja játszani, amikor az OECD-térség bruttó társadalmi termékének mintegy 15 százalékát adja, s ezzel a nemzetközi gazdasági kapcsolatok „Gulliverjévé” vált. Azonban Strange-től eltérően a Cohen által az NSZK számára ajánlott „bigemonista” szerep már igen korán megkérdőjeleződött. Valójában már a tanulmány összeállításakor világos volt, hogy a hetvenes évek közepén az amerikai kormányzathoz közel álló F. Bergsten által felröppentett - a kivételezett amerikai-nyugatnémet bilateraliz- muson alapuló - koncepció mindkét fél, de különösen az NSZK nyugat-európai és regionális enyhüléspolitikai érdekeinek ellentmond. A vitában reálisabb álláspontot képvisel Giorgio Basevi, a Johns Hopkins Egyetem bolognai központjának professzora. Basevi mindenekelőtt rámutat az NSZK-val szemben támasztott igények ellentmondásos jellegére. Hangsúlyozza, hogy egyfelől az NSZK nem kívánja elfogadni az EK-n belüli vezető szerepet, ezért a partnereknek kell meggyőzni a nyugatnémeteket. Másfelől ugyanezek a partnerek egyidejűleg azt is felróják, hogy az NSZK nem változtat tartós mérlegtöbbletre irányuló politikáján. Basevi ezt azzal magyarázza, hogy az NSZK vezető szerepét csak ilyen módon, gazdasági eszközökkel biztosíthatja. Ha az EK-ban valóban kívánjuk az NSZK vezető szerepét -fejtegeti az olasz professzor -, úgy néhány évig el kell viselni az NSZK mérlegfeleslegét. Vitatható analógiaként a második világháború utáni amerikai fejlődést idézi, nevezetesen azt, miképp vált a tartós mérlegfelesleggel rendelkező Egyesült Államok - többek között a dollárnak a nemzetközi tartalékképzésben játszott kiváltságos szerepe miatt - a hatvanas években deficites országgá. Mindazonáltal Basevi az NSZK vezető szerepének multilaterális vonatkozásaira is felhívja a figyelmet. Kiemeli, hogy a nyugat-európai országoknak el kell fogadniuk az NSZK strukturális mérlegfeleslegét, amennyiben a márkafeleslegnek az elosztása ellenőrzött nyugat-európai keretekben megy végbe. Egy ilyen rendszer - valójában az időközben létrejött EMS -, s nem kevésbé a márka de facto tartalékvaluta szerepe, Basevi szerint, lehetővé teszi a nyugatnémet mérlegfelesleg általános deficitté történő átalakítását. Nem kétséges, hogy a már funkcionáló nyugat-európai pénzügyi rendszerben központi szerepet játszó márka időközben bekövetkezett „gyengélkedése” preferált tartalékvaluta szerepével is magyarázható. A hetvenes években a dollár mellett a márka is a tartalékvaluták sorába lépett, s ily módon a tőke- és a pénzpiaci mozgások sokkal közvetlenebbül befolyásolják árfolyamát, mint más tőkés valutákét. Egyes becslések szerint az elmúlt évtizedben a nyugatnémet márka a nemzetközi tartalékképzésben csaknem húsz százalékot ért el. Figyelemre méltó, hogy a nyugatnémet fizetési mér142
