Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Kereszty András: Közel-keleti útkeresés
lásakor az egyiptomi beszűkült külpolitikai mozgástér, a nehéz gazdasági helyzet mellett figyelembe kell venni azt is, hogy Szadat nem alakította ki politikájának intézményrendszerét. Az ország belpolitikai szerkezetének többszöri átalakítga- tása mindig csupán abszolút hatalmának megerősítéséhez vezetett. A második kérdés, amit Washingtonnak fel kell tennie: vállalja-e továbbra is ezt az ellentmondásos és az arab kapcsolatoknak annyi kárt okozott szerepet, amelyet a különbéke folyamatának fenntartásában és előrevitelében játszott? A megbeszélések új szakaszában a kairói fejlemények miatt fokozottan nyugtalan Begin és az elődjénél a palesztin kérdésben is következetesebb Mubarak között igen kényessé válhat a pozíciója. A harmadik - alapvető — kérdés (amit valószínűleg nem fogalmaznak meg Washingtonban) annak felvetése volna, hogy vajon az eddig követett út, a „pax americana” egyáltalán járható-e még tovább. Hiszen általánosnak nevezhető az az arab megítélés, hogy Amerikát csupán saját nagyhatalmi érdekei vezetik, és mindent ezeknek rendel alá. (Összehasonlításul hozzáfűzik, hogy a Szovjetunió saját érdekeit sohasem az arab érdekek rovására, hanem az arab követelésekkel összhangban érvényesíti. Moszkva álláspontja a közel-keleti rendezés lényegéről például nem sokban tér el egy távoli pólus, a vele diplomáciai kapcsolatban sem álló Szaűd-Arábia rendezési elképzeléseitől.) Az arab államok jogosan vetik fel azt is, hogy az Egyesült Államok a Közel-Keletre érvényes és általa is elfogadott ENSZ-határozatoknak csupán egyik felét ismeri el. Nem tekinti a Palesztin Fel- szabadítási Szervezetet teljes jogú partnernek. Sőt, a Biztonsági Tanács 242. számú határozatának azon részeit sem tartja magára nézve irányadónak, amelyek elítélik az erőszakkal való területfoglalást, és felszólítják Izraelt, hogy térjen vissza az 1967-es határokra. A kezdeti jelek azt mutatják, hogy az amerikai kormányzat a Szadat halála utáni helyzetet nem politikai válságként, hanem stratégiai kérdésként értékeli. Washington - a jelekből ítélve - nem vonta le a szükséges következtetéseket, és a bonyolult kérdéskomplexumnak egyetlen elemével — a szövetséges távozása utáni katonai problémákkal - hajlandó csupán foglalkozni. A merénylet után nem sokkal már döntés született az Egyiptomba irányuló fegyverszállítások fokozásáról. S ami ezzel összefügg, Reagan elnök a szenátusban személyes befolyását latba vetve elérte, hogy Szaúd-Arábiának eladják a régóta vitatott AWACS légi ellenőrzési rendszereket. (Szadat meggyilkolása előtt a képviselőház 301:111 arányban elvetette az AWACS-szállítás tervét, a szenátus külügyi bizottságában 9:8 volt az ellenzők javára a szavazatarány.) Washington Egyiptomnak olyan katonai szállításokat ígért, amelyek Szadat életében hosszú hónapokon át csupán a kairói kérés szintjén maradtak, és érdemben nem is foglalkoztak velük. A merénylet után sajátos fordulat történt. Korábban Szadat elnök napról napra bizonyítani igyekezett Egyiptom (és végső soron saját személyes) érdekei rovására is szövetségesi elkötelezettségét. A merénylet óta eltelt időben az Egyesült Államok - nyugtalanul figyelve Mubarak elnöknek 106
