Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Dobozi István: Gazdasági konfliktusok Fekete-Afrikában
országok kormányai rendelkezésére, hogy korlátozzák az afrikai államok behatolását belső piacaikra. Jellemző tényként említjük, hogy a Loméi Egyezmény tárgyalásakor a fejlődő országok 900 nem vám jellegű kereskedelmi akadály megszüntetését követelték az EK-tól. A segélyeket és általában a nemzetközi kölcsönöket különösen gyakran alkalmazzák a vezető imperialista hatalmak az afrikai fejlődő országokra való politikai és gazdasági nyomás eszközeként. A vezető imperialista országok és az általuk ellenőrzött nemzetközi pénzügyi szervezetek (Világbank, Nemzetközi Valutaalap) által nyújtott gazdasági segélyek, illetve kölcsönök földrajzi megoszlása azt mutatja, hogy a pénzügyi támogatás zöme azokra az országokra (Zaire, Libéria, Ghana, Nigéria stb.) koncentrálódik, amelyekhez különösen fontos imperialista érdekek fűződnek. A segélyek és a kölcsönök politikai célokra való felhasználásának példájaként értékelhetjük Tanzánia esetét. Az ország rendkívül súlyos gazdasági helyzetét (a termelékenység tíz éve tartó csökkenése, hatalmas, az olajáremelkedés miatt fokozódó kereskedelmimérleg-hiány, az ugandai háború tetemes költségei, kicsire zsugorodott devizatartalék stb.) a vezető tőkés országok ellenőrzése alatt levő Nemzetközi Valutaalap arra próbálta kihasználni, hogy kapitalista színezetű politikai-gazdaságpolitikai irányváltást erőszakoljon a szocialista beállítottságú országra. A fizetési mérleg javítására sürgősen szükséges 300 millió dollár kölcsön nyújtásának előfeltételéül a Valutaalap olyan három évre szóló „korrekciós csomagterv” (a kormányzati kiadások drasztikus csökkentése, az árellenőrzés megszüntetése stb.) elfogadását szabta, amelyet annak politikai színezete miatt Julius Nyerere 1979 novemberében elutasított. Az ország nem is kapta meg az IMF-kölcsönt. Az imperialista államok hivatalos segélyprogramjainak fontos szerepük van a segélynyújtó ország külső értékesítési piacainak bővítésében. Az ún. kapcsolt segélyek jelentősen korlátozzák az adott fejlődő ország gazdasági szuverenitását a segélyek felhasználásában. A segélynyújtó állam kormánya rendszerint kiköti, hogy a segélyek hány százalékát köteles a fejlődő ország az illető fejlett tőkés ország termékeinek a vásárlására fordítani. Jelenleg ilyen jellegűnek tekinthető az Egyesült Államok által nyújtott hivatalos gazdasági segélyek 46 százaléka, míg Franciaország esetében ez az arány 44, Japán esetében 41 százalék.10 Konkrét példa erre a Csád és az NSZK között 1978 márciusában aláírt kereskedelmi hitelegyezmény, amelynek értelmében Csád a hitelt kizárólag csak az egyezményben rögzített terméklistán szereplő nyugatnémet áruk vásárlására fordíthatja, s a terméklistán bármilyen módosítás csak kormányzati szinten hajtható végre. Éleződik a viszony az adósságtörlesztés kérdésében is a súlyosan eladósodott fekete-afrikai országok és a vezető tőkés országok között. A térségben levő „legkevésbé fejlett országok” a hivatalos adósságok eltörlését követelik. Számos vezető tőkés ország (különösen az Egyesült Államok és az NSZK) ellenségesen vagy súlyos fenntartásokkal viszonyul a legkevésbé fejlett országok eme - az UNCTAD által is támogatott - követeléséhez. Részben gazdasági okok miatt, 94
