Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Inotai András - Török Ádám: A transzatlanti kapcsolatok gazdasági alapjai
kenéséből eredő terheket: akár az egyes valuták felértékelésének, akár az amerikai infláció üteméhez való igazodásnak a formájában történt is ez a „közteherviselés”. Másrészt kedvezőtlen hatást gyakorolt ez a leértékelés azokra a nyugat-európai törekvésekre, amelyek a világgazdasági környezet kedvezőtlen irányú változására a nemzeti gazdaság- és pénzügypolitikák fokozottabb összehangolásával próbáltak meg válaszolni. A kiinduló helyzeteknek amúgy is - történelmi okoknál, a gazdaságpolitikai célrendszer különbségeinél fogva - meglevő eltéréseit a dollár gyengülése, az ebből eredő lázas pénzpiaci spekuláció tovább növelte. A hetvenes évek végén - nem utolsósorban a dollár egyre érezhetőbb destabilizáló hatásainak kivédésére - mégis létrejött egyfajta nyugat-európai (bár nem EK-szintű!) valutáris egységfront, amelyben kifejezésre jutott a korábban a gazdasági stabilitást a második vonalba utaló országok megváltozott véleménye is: a továbblépést az adott nemzetközi gazdasági környezetben már nem az infláció fenntartásával, hanem megfékezésével vélték sikeresebbnek. Az 1979 márciusában életbe lépett Európai Monetáris Rendszer (EMS) - tekintetbe véve, hogy egy ilyen nemzetközi megállapodás többéves előkészítést igényel - a megelőző évek amerikai pénzpolitikája ellen kínált védelmet a csatlakozó államok nemzeti valutája számára. A gazdasági folyamatok úgy hozták azonban, hogy éppen ez idő tájt változott meg lényegesen az az amerikai pénzpolitika, amely ellen az EK pénzügyi rendszere fel kívánt lépni. A változás oka abban keresendő, hogy a korábbi évek leértékelődési gyakorlata nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt további bizonytalanságok és feszültségek forrásává lett. Fokozta a nemzetközi pénzpiac zavarait, az olajexportáló országokat az olajár drasztikus emelésére indította, és nem hozta meg a várt eredményt az amerikai kivitel számára sem. Ennél lényegesebbnek bizonyult azonban az a felismerés, hogy az amerikai dollár - számos nemzetközi funkciójánál és az Egyesült Államok világgazdasági súlyánál, befolyásánál fogva - még ma sem (és bizonyára még hosszú ideig nem) tekinthető puszta kereskedelmi eszköznek. A „merkantilista dollárkorszakot”, amelyet Schultz, Simon és Blumenthal neve fémjelez, 1978 végétől ismét a dollár nemzetközi tartalékvalutaszerepének megerősítésére, az amerikai pozíciók védelmére, az Egyesült Államok világgazdasági és világpolitikai hatalma egyik legfőbb támaszának visszaállítására irányuló koncepció váltotta fel. Carter dollártámogató programja (30 milliárd dollárt bocsátottak rendelkezésre az árfolyam támogatására) azt célozta, hogy a dollár értékét megtartsák a főbb nyugat-európai valuták, elsősorban a nyugatnémet márka viszonylatában. Ez azonban nemcsak az árfolyam mesterséges és költséges támogatását tette szükségessé egy ideig, hanem példátlanul magasra hajtotta fel az amerikai kamatlábat (amely 1980 tavaszán 17 százalékos volt). Témánk szempontjából elsősorban az érdekes azonban, hogy az amerikai gazdaságpolitika első ízben mutatta jelét annak, hogy a jövőben nem a többi tőkés gazdaságtól függetlenül, hanem velük bizonyos mértékig együttműködve kíván 78
