Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)

1981 / 1. szám - M. Aczél Sándor: Japán és a trilateralizmus

az érdekközösség elemei erősödtek az ASEAN-országok nemzeti burzsoáziája és a vezető tőkés országok között. Az Egyesült Államok e szervezetben egy újabb haladásellenes paktum lehetőségét látja, és Japánt (valamint Ausztráliát) mint „trójai falovat” igyekszik felhasználni arra, hogy a semlegesség alapján álló tömörülést az amerikai és katonai célkitűzések irányába kibillentse. Tehát a Japán és az ASEAN szervezete közötti közeledést amerikai szándékok is motiválják, melyek azonban többet ártanak, mint használnak a japán célkitűzések elérésének, és ellentétekkel terhelik a japán-amerikai viszonyt.

Japán kapcsolatai fejlesztésére törekszik a nemzeti felszabadító háborúban győztes indokínai népekkel is, ezt a szándékát a „Fukuda-doktrína” is kifejezte. Megvalósítását azonban nehezíti a kialakuló japán-kínai-amerikai együttműködés szövevénye. Japán számára komoly „házi feladatot” jelentett, amikor válaszolnia kellett arra a kínai felszólításra, hogy a két ország béke- és barátsági szerződése alapján Japán támogassa a Vietnam ellen elkövetett kínai agressziót. (Mint ismeretes, Japán erre nem volt hajlandó, ugyanakkor Vietnam kambodzsai fellépését elítélte.)

Tekintettel a külgazdasági kapcsolatok nagy jelentőségére a japán gazdaságban, Japán messzemenően érdekelt az ún. világproblémák megoldásában, ami fontos motívuma a trilaterális együttműködésben való részvételének. Ha az együttműködésben részt vevők különérdekei alapján próbáljuk rendszerezni ezeket a „világproblémákat”, akkor leegyszerűsítve és nagyon általánosítva elmondhatjuk, hogy az amerikaiak érdekeltsége elsősorban politikai-stratégiai, az európai részvevőké főként a tőkés világgazdaság fejlett szektorának problémáival függ össze, Japáné pedig kiváltképpen a fejlett és a fejlődő országok közötti viszony rendezéséhez fűződik. A trilaterális együttműködésbe bevont Japánra közös amerikai-nyugat-európai nyomás nehezedik, hogy a japán tőkét „áldozatokra” bírják a tőkés világgazdaság stabilizálása érdekében.

Japán - erőteljesen exportorientált gazdaságpolitikája révén - az 1974-75- ös gazdasági visszaesésből partnereinél viszonylag gyorsabban lábalt ki, s ennek következtében mind az Egyesült Államokkal, mind nyugat-európai partnereivel szemben igen jelentős külkereskedelmi aktívumra tett szert. A trilaterális és a kétoldalú csúcstalálkozók visszatérő témája hatékony külkereskedelmi és monetáris intézkedések követelése a japán kormánytól, aminek az vonakodik eleget tenni. Japán is érdekelt viszont a világgazdasági kapcsolatrendszer rendezettebbé tételében, de a hangsúlyt nem a számára előnytelen fejlett tőkés országokat tömörítő szektorra, hanem az ún. „Észak-Dél” viszony rendezésére helyezi. Törekvéseinek jellegét igen jól kifejezi, hogy a „híd” szerepét kívánja játszani, ami a japán diplomácia hagyományos célja a Meiji-korszaktól kezdve, vagyis azóta, hogy Japán a tőkés fejlődés útjára lépett. A tőkés csúcstalálkozókon a fejlődő országok szószólójának reklámozza magát, amivel azt kívánja elkerülni, hogy részvétele a „gazdagok klubjában” visszatetszést váltson ki a gazdasági expanziójának célpontjait jelentő harmadik világbeli országokban.

49