Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - M. Aczél Sándor: Japán és a trilateralizmus
Pénzügyi mérlegének aktívumát a kormánysegélyek növelésére mobilizálja, hogy tőkés partnerei elismerjék hozzájárulását a világgazdaság stabilizálásához, tompítva ezzel vádaskodásaik élét. Ezzel egyúttal elismerést szerez a harmadik világban is, miközben a kormánysegélyekkel gazdasági behatolásának útját teremti meg. Tekintettel arra, hogy a fejlődő országok bírálják a vezető tőkés országok protekcionista politikáját, igyekszik nem túlságosan „kilógni” a fejlettek sorából, hiszen e bírálattal elsősorban Japánt illethetik jogosan. S nemcsak a fejlődő országok részéről érhetik ilyen bírálatok. Importjának csupán 30 százaléka feldolgozott termék, szemben fejlett tőkés partnerei 50-60 százalékos arányával. A fejlődő országok adósságai tekintetében csak részben hajlandó könnyítésekre. Ezt azzal indokolja, hogy „az adósságok leírása csak hátráltatná a fejlődő országok önerőre támaszkodó törekvéseit”. A trilaterális együttműködésben az energia- és nyersanyagellátás állandó forrása a japán-amerikai és ugyanakkor a lehetséges japán-nyugat-európai ellentétnek. E téren azonban Japán lehetőséget lát az együttműködésre is. Szorgalmazza az energiapolitika egyeztetését, az alternatív energiaforrások megteremtésére irányuló közös kutatásokat, az energiafogyasztás korlátozását. Importfüggősége miatt Japán - amennyire csak lehetséges - önálló politika folytatására törekszik a Közel-Keleten, ahol mind politikai, mind gazdasági kapcsolatai igen gyorsan fejlődtek a hetvenes években. „Japán kezei itt tiszták, de ez nem teszi könnyebbé közel-keleti politikájának alakítását. Az arabok Japántól sokkal több rokonszenvet várnak álláspontjuk iránt, mint az európai országoktól. Japánt gyakran érik ellenséges bírálatok az amerikai vagy az európai sajtó részéről, hogy csak az olajért egyezkedik az arabokkal, holott a japánok meg vannak győződve arról, hogy részrehajlástól mentes politikát folytatnak.”29 A trilaterális együttműködés pedig nemhogy könnyíti, inkább nehezíti Japán helyzetét: érdekeit csak partnerei ellenében érvényesítheti, a trilaterális keret korlátozza cselekvési szabadságát e kérdésben is. Az 1977-es bonni csúcstalálkozón Japánnak előírták gazdasági növekedése „kívánatos” ütemét, amit nem teljesített, tartva gazdasága „túlhevülésétől” s annak inflatorikus hatásától. Az 1979-es tokiói csúcsértekezleten viszont Japán a növekvő olajárakra hivatkozva szorgalmazta partnerei energiafogyasztásának „plafonját” elfogadtatni. A létrejött megállapodás végrehajtása során azonban kétséges, hogy például az Egyesült Államok tekintettel lesz-e a japán érdekekre. A japán—amerikai kétoldalú kapcsolatok néhány érzékeny pontja A Japánt érő amerikai vádak elsősorban abból fakadnak, hogy az utóbbi évek tartós irányzataként kritikusan kiegyensúlyozatlanná vált a két ország gazdasági kapcsolatainak egyenlege.30 Az amerikaiak Japán szemére vetik alacsony védelmi kiadásait, kormánysegélyei alacsony szintjét, passzivitását nemzetközi kérdések5°
