Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - M. Aczél Sándor: Japán és a trilateralizmus
pán szándékok érvényre juttatását illeti, Japánban a szerződésnek a békés egymás mellett élés öt alapelvét rögzítő I. cikkét hangsúlyozzák. Ez az interpretáció sem vonhatja azonban kétségbe a szerződésnek azt az alapvető jelentőségét, hogy aláírásával „Japán a Kínával fennálló kapcsolatai előnyben részesítése mellett döntött a Szovjetunióval szemben”.23 A szerződés aláírásához közeledve a japán kormány meghirdette a „sokirányú diplomácia” kurzusát, aminek mibenléte csak egy dologban világos: az „egyenlő távolság” diplomáciai irányvonalának elvetésében. A „sokirányú diplomácia” Japán azon törekvését is kifejezi, hogy - Kínával megkötött szerződése felhasználásával - vezető szerepet játsszon a Kínával kapcsolatos nyugati együttműködésben. Ezt a szándékot sejteti Okita a japán-kínai-amerikai kapcsolatokat elemző tanulmányában.24 Okita - a vezetése alatt álló kutatóintézet számításai alapján - abból indul ki, hogy a kínai „négy modernizálás” programjának megvalósítása 600 milliárd dolláros (!) beruházást igényel. A program célkitűzései - így az említett összeg is - módosulhatnak, de a modernizálás irányvonala alapvetően tartós politika lesz. Ez „olyan hatalmas feladat, amely valamennyi ipari ország részvételét igényli”, s amiben Japán „fontos szerepet” kíván játszani. (Például kínai kérésre tanácsadóként közreműködik a tízéves program tervezésében.) Ugyanakkor Kína diverzifikálni igyekszik a modern berendezések beszerzését, ezért az Egyesült Államok és a nyugat-európai országok számára is adottak a bekapcsolódás lehetőségei a kínai fejlesztési programokba. Az iménti gondolatsor közvetve azt sugallja, hogy a tőkés országoknak együtt kellene működniük a Kínával kapcsolatos gazdasági tevékenységükben, amiben viszont Japán szeretne „különleges kapcsolataira” való tekintettel vezető szerepet betölteni. Valójában példát láthatunk ez esetben arra, hogy Japán milyen módon közelíti meg a „trilaterális” együttműködést. A közös fellépés garanciákat nyújtana Japánnak a kínai stratégiai törekvésekkel szemben, megosztaná a vállalkozás terheit, gyorsítaná megvalósulását. A nyugati partnerek voltaképpen Japán és nem Kína megsegítésére vállalkoznának, hiszen a helyzeti előny (japán felfogás szerint) - immár a béke- és barátsági szerződés által is megerősítve - Japán számára előjogokat biztosítana velük szemben a kínai kapcsolatokban. A kérdés csak az, hogy Japánnak van-e elég ereje szándékai megvalósítására, a japán-kínai béke- és barátsági szerződésnek a maga javára történő kiaknázására a szerződéshez kapcsolódó közös kínai-amerikai stratégiai megfontolások ellenében. Japán és az amerikai „trilaterális” stratégia törekvéseinek egyik ütközőpontja a Szovjetunióval való kapcsolatok kérdése. Japán nemzetbiztonsági, politikai és gazdasági megfontolásokból el kívánja kerülni viszonya éleződését a Szovjetunióval. Emellett azonban közös amerikai-japán érdekeltség mutatható ki a Szovjetunió és Kína közötti „sem háború, sem közeledés” légkörének fenntartásában. Az amerikai segédlettel kialakult japán-kínai közeledés ellenére a japán-szovjet kereskedelmi forgalom 1970-1978 között mintegy négyszeresére 46
