Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 3. szám - SZEMLE - Halász György: A Szovjetunió és Afganisztán kapcsolatai
levő gyülevész tömeg vezetői valósággal vérszemet kaptak. Tényleg úgy tűnt, elérkezett a nagy alkalom, hiszen a tiszti állomány elleni tömeges törvénytelen megtorlások jelentős mértékben csökkentették az afgán hadsereg harcképességét. A kormány ellenőrzési területe rohamosan zsugorodott, a végén már csak a nagyvárosokat tudták kézbentartani, a diverziós cselekmények mindennapossá váltak. A fordulat megelőzése érdekében ekkor ismételten kérték a Szovjetunió katonai segítségét. Ismét - hiszen az egymást követő kabuli kormányok nem kevesebbszer, mint tizennégyszer kérték a Szovjetunió közvetlen katonai segítségét, hogy elhárítsák a külföldről indított imperialista akciókat, hogy megvédjék a forradalmi vívmányokat. Az első ilyen kérést Taraki intézte Moszkvához, közvetlenül az ellenforradalmárok által jeladásnak tekintett 1979. márciusi herati véres akció után. A következő kilenc hónap során még tizenhárom alkalommal álltak elő Kabulban ezzel a kívánsággal. Ez egyébként az amerikai vezetés előtt is jól ismert, mivel az ilyen jellegű kérések, beszélgetések rádiótelefon útján történtek, és ezt a kapcsolatteremtési formát gondosan figyelik. „És önök miért nem nyújtottak már akkor segítséget?” - kérdezték a hamburgi Stern szerkesztői Vagyim Zaglagyint egy interjúban. Az SZKP KB osztályvezető-helyettese így felelt: „Csapatok bevonulása egy másik állam területére mindig nehéz ügy, még akkor is, ha törvényes kormány kérésére történik. Ilyenkor minden körülményt, minden összefüggést gondosan mérlegelni kell”.29 A Szovjetunió, ameddig csak lehetett, igyekezett elkerülni ezt a végső lépést, ugyanakkor nyilvánosan kijelentette, hogy nem hagyja cserben Afganisztánt. Támogatást nyújtott az áprilisi forradalom vívmányainak megvédéséhez, és nemzetközi diplomáciai téren próbálta elérni az imperialista felforgató tevékenység mérséklését. Egy bizonyos ponton túl több irányú megfontolás is vezette: az ellen- forradalmi akciók megélénkülésével, pontosabban az ilyen akciók nemzetközi katonapolitikai céljaiból adódóan nem csupán az afganisztáni forradalmi rendszer léte, hanem közvetlen szovjet biztonsági érdekek is kockán forogtak. Az Afganisztán elleni háború a Szovjetunió számára közvetlen fenyegetést jelentett. Leo- nyid Brezsnyev, a Pravda tudósítójának nyilatkozva, erről ezt mondotta: „A külső agresszióval szembeszállva az afgán vezetés több ízben fordult segítségért a Szovjetunióhoz... A folyamatos fegyveres beavatkozás, a reakciós külső erők messzire menő összeesküvése azt a reális fenyegetést támasztotta Afganisztánnal szemben, hogy elveszíti függetlenségét; imperialista katonai felvonulási területté változtatják országunk déli határát. Más szavakkal: elérkezett az a pillanat, amikor már figyelembe kellett venni a baráti Afganisztán kormányának kérését. Ha másként tettünk volna, lehetővé tettük volna az agresszív erőknek, hogy megismételjék mindazt, amit például Chilében tettek, és közömbösen néztük volna, hogyan jön létre déli határunkon a szovjet állam biztonsága ellen irányuló veszélyes fenyegetés tűzfészke.”30 A szovjet katonai segítségkérés gondolata - mint Karmai közölte később 87
