Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 3. szám - SZEMLE - Halász György: A Szovjetunió és Afganisztán kapcsolatai
csolatot megszakították. „A szomorú eredmény az volt - írta egyébként érdekes Afganisztán-könyvében az amerikai Mary Louise Clifford hogy az afgán kereskedelem a Szovjetunió felé fordult, és Afganisztán szorosabb kapcsolatba lépett a szovjetekkel.”12 Ám ez nem volt ennyire egyszerű. Amikor Pakisztán lezárta a közös határt, az afgán kormány felkérte az Egyesült Államokat: nyújtson gyors segítséget egy új tranzitút megépítéséhez a Perzsa-öböl partján fekvő Bandar Chanbahrba, és működjön közre a kikötő bővítésében. Washingtonból hamar megjött a válasz: „A terv gazdaságilag ésszerűtlen.” Afganisztán ismét a Szovjetunióhoz fordult, kérvén az 1950-es tranzitegyezmény meghosszabbítását. Ez csakhamar megtörtént, s 1955 decemberében Bulganyin és Hruscsov - Indiából hazafelé tartva - megállt Kabulban. A Szovjetunió kész volt arra, hogy százmillió dolláros hosz- szú lejáratú kölcsönt nyújtson Afganisztánnak, igen kedvező feltételek mellett, harminc esztendőre, évi két százalék kamattal. A pénzből később műtrágyagyár, több híd, vízi erőművek, öntözőrendszerek épültek. Megállapodtak a semleges- ségi és benemavatkozási szerződés meghosszabbításában is, és Kabul jelentős erkölcsi támogatást kapott a pastu kérdésben. „Mi rokonszenvezünk Afganisztán politikájával a pastu ügyben - mondotta Bulganyin. - A Szovjetunió álláspontja az, hogy a pastu-pakisztáni kérdést igazságosan kell rendezni, ami csak úgy lehetséges, ha az ott élő népek életbevágó érdekeit figyelembe veszik.”18 Alig egy évvel később, 1956. augusztus 25-én 25 millió dolláros hitelszerződést írtak alá fegyverszállításról. De ennek is megvolt az előtörténete. Kabul 1953 és 1955 között több ízben fordult az Egyesült Államokhoz katonai segítségért, „hogy helyreállítsák a térség megbomlott erőegyensúlyát”. Washington azonban a hidegháború korszakában vonakodott megadni a támogatást a semlegesség, a bi-tarafi (pártatlanság) politikáját hirdető afgán kormánynak. Ez volt az az idő, amikor John Foster Dulles, a szorgos paktumkovács kijelentette: a semlegesség erkölcstelenség. Iszlámábádot hamarosan bevonták a „kommunista agresszió feltartóztatására” kreált imperialista szövetségekbe, és Pakisztán 1965-ig, a második kasmíri háborúig nem kevesebb, mint napi egymillió dollár segélyt kapott. Afganisztán azonban nem volt hajlandó arra, hogy csatlakozzon a Bagdadi Paktumhoz (a későbbi CENTO-hoz). Pedig Washingtonból nyíltan Kabul értésére adták: támogassa az amerikai politikát, nem marad el a hála. 1953-ban Nixon alelnöki minőségében Afganisztánba látogatott, hogy az akkor előkészítés alatt álló, 1954-ben megkötött török-pakisztáni katonai szövetséghez megnyerje az ország támogatását. Nem járt sikerrel. Hasonló volt az eredménye hat évvel később a legmagasabb szintű amerikai vizitnek: Eisenhower elnök látogatott Kabulba. A kérésre, hogy Afganisztán „cselekvőén támogassa” az Eisenhower-doktrínát, nemet mondtak, sőt a diplomáciai gyakorlatban szokatlan lépést tettek: mivel az amerikai nyomás annyira leplezetlen és goromba volt, az afgán külügyminisztérium az elnöki látogatás ideje alatt hivatalosan közölte, hogy Washington a segítséget politikai feltételekhez 77
