Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 3. szám - SZEMLE - Halász György: A Szovjetunió és Afganisztán kapcsolatai
köti, és azt Kabul nem fogadhatja el. S bár az amerikai jelenlét Afganisztánban a bi-tarafi jegyében meglehetősen erős maradt (csak a Békehadtestnek volt például ötven küldötte), a washingtoni politika iránt már ekkor is jelentkezett egyfajta bizalmatlanság, értetlenség. „Miért fegyverzi fel Amerika a pakisztániakat ? - kérdezte a Daud-kormány egyik tisztviselője. - Ki ellen fogják használni a pakisztániak ezeket a fegyvereket ? Az oroszok ellen aligha, hiszen Pakisztánnak és a Szovjetuniónak nincs közös határa.” Ezeket a bíráló véleményeket egyébként India is osztotta.11 A kabuli aggályokat csak erősítette a SEATO 1956 márciusában hozott pakisztáni „szolidaritási” határozata. Ez leszögezte, hogy „... Pakisztán szuverenitása a Durand-vonalig terjed, és ez a nemzetközi határvonalat jelenti Pakisztán és Afganisztán között”. Ezt követően kérte Afganisztán a Szovjetunió támogatását, csak ekkor került sor a fegyverszállítási szerződés megkötésére. Az afganisztáni katonai iskolákba szovjet tanácsadók érkeztek, sok afgán tiszt pedig a Szovjetunióban folytatott tanulmányokat. A hitelek kiegészítéséről ugyancsak egy sor megállapodás jött létre ebben az időben, és számos magas szintű találkozó jelezte a kapcsolatok fontosságát: a többi között 1958-ban Vorosilov, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke, 1960-ban Hruscsov, 1963-ban Brezsnyev, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke, 1965-ben Koszigin miniszterelnök tett látogatást Kabulban. Az afgán-szovjet együttműködés csak tovább erősödött, amikor a kérészéletű afgán-pakisztáni kapcsolatnormalizálás után, 1961-ben ismét lezárták a közös határt. A konfliktus kirobbanásáról, az okokról ellentétesek a magyarázatok. Tény, hogy ezúttal is pastu törzsi akciók korbácsolták fel mindkét oldalon az indulatokat. Kabul újra népszavazást követelt a pastuk lakta vidéken, erről viszont az egyéb belső ellentétektől feszített Iszlámábád hallani sem akart. A határ lezárása az őszi időszakra esett, és az a veszély fenyegetett, hogy Afganisztán nem tudja eladni gyümölcs- (főként szőlő-) termését. A közgazdászok már az afgán gazdaság csődjéről cikkeztek. Tíz nappal a határ lezárása után azonban Nairn külügyminiszter Moszkvába utazott, és újabb 14 nap múlva szovjet légihíd létesült Kabul és Taskent között. A Szovjetunió piaci áron megvásárolta az egész termést, és majdnem egy hónapon át naponta 13 repülőgép vitte a szőlőt. A Szovjetunió részesedése az afgán külkereskedelemben érthetően tovább nőtt. 1955 előtt az afgán külkereskedelem nyolcvan százaléka még a pakisztáni tranzitutakon keresztül érte, illetve hagyta el az országot, és 1951-es adat szerint az egész árucsere-forgalom 17 százaléka jutott a Szovjetunióra. 1961-re azonban az afgán külkereskedelmi forgalom negyven százaléka bonyolódott az északi szomszéddal és a többi szocialista országgal. 1963-ban az afgán import 42,8 százaléka a Szovjetunióból származott, és az export 23,8 százaléka irányult oda. 1961 októberében újabb hitelszerződést is aláírtak, 177 millió rubel összegről. Ebből a Szovjetunió 10 milliót teljesen kamatmentesen nyújtott, azzal az igen kedvező kikötéssel, hogy a törlesztést a majdan megépülő gyárak termékexport78
