Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Inotai András: Adalékok a fejlődő országok gazdasági fejlődéséhez és világgazdasági jelentőségéhez
Dél-Koreáé, Argentínáé (1979-ben) a 15 milliárdot, és Egyiptomé is megközelítette ezt a szintet. Csak látszólag kedvezőbb a leggyengébben fejlett országok helyzete. Ezek ugyan első látásra alacsonyabb adósságterhet halmoztak fel, ez azonban azért van így, mert gazdaságuk elmaradottsága, gyengesége miatt hozzá sem tudnak jutni a külföldi erőforrásokhoz: valójában még a minimális gazdasági fejlődéshez szükséges importról is le kell mondaniuk, mert nem találnak finanszírozót. Az adósságok finanszírozásában a hetvenes évek második felében lényeges változás következett be: megnőtt a magánbankok és az általuk folyósított hosszú és középlejáratú, a nemzetközi pénzpiac kemény feltételeit tartalmazó hitelek súlya, ugyanakkor visszaesett mind a kétoldalú, mind a nemzetközi szerveken keresztül folyósított hivatalos segélyek összege. A fejlett tőkés országok bruttó társadalmi termékének 0,7 százalékában meghatározott „norma” ellenére az állami „segélyek” csak 0,3 5 százalékot értek el a hetvenes évek második felében. Az 1 százalékos értéket mindössze a világgazdasági szempontból szerény erőt képviselő skandináv országok és Hollandia közelítette meg, míg az NSZK 0,44, az Egyesült Államok pedig 0,19 százalékot folyósított csak.8 Igen szerény mértékű segélyt nyújtanak az OPEC-tagországok, ami a legutóbbi két évben a fejlődő országok nagy részének erőteljes bírálatát váltotta ki, és egyes nemzetközi konferenciákon veszélybe sodorta a fejlődő világ kifelé mutatott, különben is igen törékeny egységét. Az OPEC-alap a hatvenes évek második felében évente mintegy 5 milliárd dollárt nyújtott, elsősorban olajimportőr iszlám országoknak. (Az alapot a heves támadások hatására legutóbb 10 milliárd dollárra töltötték fel, ami azonban az OPEC- országok folyó fizetésimérleg-többletének még mindig nem egészen 10 százaléka, és az I979-i98°-ban bekövetkezett olajáremelkedésből adódó többlet-importkiadás igen szerény hányada.) A fejlődő országok közötti szolidaritás gyakorlati példájára egyedül Latin-Amerikában lehet utalni: itt Venezuela és Mexikó kedvezményes áron szállít olajat a közép-amerikai és a karibi országoknak. (A gazdasági kedvezmények mögötti politikai indíték az Egyesült Államok hegemóniájával szembeni egyfajta ellenerő nyújtása a világ e különösen nyugtalan térségének.) A nemzetközi pénzforgalmon belül a legutóbbi években fokozott szerephez jutott a magántőke-áramlás. Ellentétben a hatvanas évek végével, amikor az államosítási törekvések számos fejlődő országból a külföldi tőke kivonulására vezettek, vagy a hetvenes évek első felével, amikor a fejlődő országok globális szinten próbálkoztak a multinacionális vállalatok és egészében véve a külföldi tőke tevékenységére vonatkozó „magatartási kódex” elfogadtatásával, a hetvenes évek második felében két okból is fokozódott az érdeklődés a működőtőke-import iránt. Egyrészt a fizetési mérleggel kapcsolatos gondok súlyosbodása a külföldi eszközök bevonásának ezt a formáját is szükségessé tette. Másrészt éppen a gyorsan iparosodó és a nemzetközi ipari munkamegosztásba erőteljesebben bekapcsolódó országok jutottak el a gazdasági fejlettség azon fokára, ahol a továbbfejlődés, nem utolsósorban a műszakilag igényesebb, továbbá tőkeigényesebb termelés jelentős mennyiségben követeli meg a külföldi tőkét és az ehhez szorosan tapadó technológiai ismereteket. Az iparcikkexportőr fejlődő országok már 1970-1973 között is a direkt külföldi tőkeberuházások valamivel több mint felét szívták fel. 1974-1977 között részesedésük megközelítette a 60 százalékot. Ugyanakkor egyértelműen kiszorultak a nemzetközi működőtőke vérkeringéséből a legkevésbé fejlett országok: a tőkeáramlás alig 1 százalékát fogják fel. A regionális bontás is jól tükrözi, hogy a nemzetközi működőtőke-áramlásban a két fő vonzási körzet az átlagosnál fejlettebb Latin- Amerika és a Távol-Kelet9 (24. tábládat). 150
