Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Győri Sándor: Délkelet-Ázsia politikai erőviszonyai az 1980- as évek elején
gekre vethetett fényt. Az indokínai átalakulásra Kína reagálását már jelezte Peking és Washington felgyorsuló közeledése. Nyugtalanító hírek érkeztek az ASEAN esedeges militarizálódásáról is. b) Kelet- és Délkelet-Ázsia az 1970-es évek második felében rövid, szinte villanásnyi nyugalmi periódus után ismét válságövezetté vált. A történelem kegyetlen tréfájaként a magasra csapó feszültség gócpontja ismét Indokína lett. De ami még sajátosabb : a szembenálló felek közti új frontvonalak nem a dominó-elmélet hirdetőinek próféciái szerint alakultak, azaz nem Indokína és az ASEAN, hanem az egykori szövetségesek, Vietnam és Kambodzsa, illetve Vietnam és Kína között húzódtak. Még ez a viszonylag rövid történelmi időszak sem tekinthető egységesnek. 1975 áprilisa és 1978 januárja között a felszínen nyugalom uralkodott a Csendes-óceán térségében. Vietnamban 1976 áprilisában országegyesítő választásokat tartottak, s ennek nyomán a térképen megjelent az egységes, 50 milliós szocialista Vietnam. Jóllehet ezzel csak az egység politikai kerete született meg, a két országrész társadalmi, gazdasági életének összehangolása hosszú éveket, ha nem évtizedeket igényel, az átalakulás így is messzeható. Vietnam külkapcsolatai normálisan, sőt ígéretesen alakultak a nyugati államokkal is. Hanoi a szocialista országok „legliberálisabb” beruházási kódexével igyekezett becsalogatni a tőkés vállalatokat. A segítség minden közvetett és közveden formájára égető szükség volt, hisz Vietnam évtizedeket vesztett a gazdasági fejlődésből függetlenségi háborúja miatt. Hanoi ebben az időben reményeket fűzött a Washingtonnal való kapcsolat rendezéséhez is, remélve, hogy az Egyesült Államok valamilyen módon bekapcsolódik Vietnam háború utáni újjáépítésébe. Eközben hónapról hónapra növekedett a feszültség Vietnam és Kambodzsa, illetve Kína között, amely aztán drámai töréshez vezetett a kétoldalú kapcsolatokban. A két probléma szervesen összefüggött, de nem volt azonos. Pol Pót gárdája a kommunista pártok vezette indokínai felszabadító mozgalmak egyedi esetének, tragikus eltévelyedésének bizonyult; a szocialista országok által támogatott eredeti - szavakban hirdetett — céloktól messze szakadt, s azokat végsőkig lejáratta. A Pol Pót vezette szélsőséges nacionalista, egyszerre terrorisztikus és utópisztikus politika a határvitáktól függedenül is előbb-utóbb szembefordította volna az úgynevezett Demokratikus Kambodzsát Vietnammal. A Vietnam-ellenes Kambodzsa akarva-akaratlan a kínai politika ítéletvégrehajtójává lett, de természetesen nem feledkezhetünk el arról, hogy az egész újraéledt indokínai konfliktusban a színfalak mögötti irányító Kína volt. A pekingi vezetés ugyanis déli határa mentén az erős, egységes és katonai értelemben középhatalomnak számító Vietnamot csak abban az esetben tolerálta volna, ha Vietnam alárendeli magát Kína regionális terveinek, mindenekelőtt feladja azt a negyedszázados politikát, amely a Szovjetunióhoz és Kínához fűződő egyformán jó viszonyon nyugodott. Hogy a vietnami-kambodzsai határon zajló véres konfliktusok, a két ország közti feszültség s a Kambodzsán belül uralkodó állapotok hosszú időn át nem kerültek nyilvánosságra, a vietnami vezetés óvatosságának köszönhető. Hanoi az utolsó pillanatig bízott a volt szövetségessel való politikai rendezésben. (Bonyolította persze a dolgot az is, hogy párhuzamosan kockán forgott a Kínához fűződő, Vietnam számára gazdaságilag, stratégiailag fontos viszony is.) Vietnam végül is valóban kénytelen volt feladni a Ho Si Minh által megkezdett és utódai által is folytatott hagyományos politikát, csak éppen a kínai elképzelésekkel ellentétes módon: a bekerítettség veszélyeztette Vietnam számára a segítőkész szovjet politika az adott körülmények között hatványozottan fontossá vált. 1978 lett az újabb indokínai fordulat éve. Vietnamot ekkor már szinte harapófogóba 114
