Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Győri Sándor: Délkelet-Ázsia politikai erőviszonyai az 1980- as évek elején
zárta a kambodzsai határháború és a hoák, a Vietnamban élő kínai származású állampolgárok ügyének kapcsán elindított pekingi zavarkeltés. Az utóbbi később, az úgynevezett menekültkérdés kapcsán, a Peking és Washington által ösztökélt széles nemzetközi Vietnam-ellenes propagandakampány forrásává vált. Bármily paradoxnak hangzik is, a két front közül a kambodzsai volt a veszélyesebb. „Egy már egységes és egységében működőképes társadalom valószínűleg kibírta volna a megpróbáltatásokat, csakhogy Vietnam déli részén nem ez volt a helyzet 1975 után.”4 A Pol Potista csapatok felőrlő háborúja veszélyeztette az egyesítés folyamatát, a déli átalakulás integritását, s ennélfogva a VKP egész politikáját. Hisz a déli országrész helyzetét a kambodzsai határháború kirobbanásakor súlyos gazdasági nehézségek jellemezték, változadanul realitásként kellett számolni az antikommunista ellenzékkel, a volt saigoni hadsereg maradványaival, a különböző rendű és rangú vallási szektákkal, mindenekelőtt a hoa-hoa és a caodai csoportokkal, a jelentős számú kínai és khmer kisebbséggel, ahol talajra találhatott a nemzetiségi alapon szított lázadás. A valamelyest is objektív szemlélőnek egyet kell értenie az angol Anthony Barnett okfejtésével: „Hanoi indítéka és célja nem az volt, hogy valamiféle megengedhetetlen, törvénytelen módon vagy éppen erővel kiterjessze hegemóniáját az egész indokínai térségre. Ez védekező hadművelet volt, amely kapcsolatban állt a hanoi vezetést egy nemzedéken át foglalkoztató legfontosabb dologgal: Vietnam egyesítésével. Ezt kellett megvédeni. Hanoit tehát elsősorban az vezérelte, hogy megoltalmazza saját nemzeti haladását. Éppen ezért tett javaslatot egy nemzetközileg ellenőrzött demilitarizált határövezet létrehozására, amelynek elfogadásával elkerülhető lett volna minden vietnami befolyás Phnom Penh-re.”5 Pol Pót azonban visszautasította ezt is, csakúgy, mint az utána következő, ismételt vietnami békegesztusokat, kompromisszumra tett javaslatokat. A kambodzsai vezetés ugyanis vakon bízott Kínában, s kis híján azt hitte: semmibe veheti a Kambodzsa és Vietnam közötti erőviszonyokat, teljes cselekvési szabadsága van a szomszéd országgal szemben. „A vietnami hadsereg 1978. decemberi ellenoffenzívája nyomán Pol Pót egységei összeomlottak.”6 1979. január 7-én a vietnami hadsereg s a vele együttműködő kambodzsai nemzeti ellenállás egységei felszámolták Pol Pót rendszerét, korunk minden bizonnyal legundorítóbb és legvisszataszítóbb államalakulatát. Nem sokkal később Pham Van Dong vietnami miniszterelnök Phnom Penh-ben barátsági és együttműködési szerződést írt alá a Heng Samrin vezette új kambodzsai kormánnyal. A kambodzsai változásokkal időben és logikailag összekapcsolódott Kína és Vietnam konfliktusának mélyülése 1978 májusa és júliusa között. Néhány hét leforgása alatt összeomlott a két ország - stratégiai érdekellentétektől és történelmi bizalmatlanságtól soha nem mentes - szövetségi kapcsolatrendszere. Kína ez idő tájt fejezte be Vietnamnak nyújtott gazdasági segítsége minden formájának feszámolását, amit aztán gyors egymásutánban követtek az offenzív politikai-katonai lépések. Gyanítható, hogy Kína és az Egyesült Államok összehangolta politikáját Hanoival szemben, mert a kínai gazdasági bojkottal párhuzamosan - feltehetően az amerikai hangulatkeltés hatására - Vietnam nyugati külkapcsolatai is beszűkültek. (Japánnal, az EK-val, Ausztráliával stb.) Az elszigetelődési tendenciák ellensúlyozására Vietnam belépett a KGST-be (1978. június), majd barátsági és együttműködési szerződést kötött a Szovjetunióval (1978. november). Amikor a Pol Pot-rezsim megsemmisülése miatt érzékeny presztízsvereséget szenvedett kínai vezetés nyílt intervencióval próbálta megtorolni a változást (hogy megleckéztesse Vietnamot), nyilvánvalóvá vált, hogy Peking
