Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)

1981 / 2. szám - Győri Sándor: Délkelet-Ázsia politikai erőviszonyai az 1980- as évek elején

nak erősítése, integrálása. Természetesen minden részvevőnek más és más a szervezethez fűződő partikuláris érdeke, várakozása.

Djakarta eszköznek tekinti saját középhatalmi vezető szerepének elismertetésében, Malaysia épp a fent említett ellentét intézményes elsimítását, a politikai stabilizációt várja az ASEAN-tól. Sajátos a Fülöp-szigetek célja: a tömörülés segítségével szeretne kitörni az amerikai csatlósállam hálásnak nem nevezhető szerepköréből. Az önálló államként két éve létező Szingapúr az ASEAN-hoz való csatlakozással kívánja csökkenteni azt a gyanakvást, amelyet a környező maláj világ táplál a beékelődött kínai enklávéval szemben. Thaiföld az indokínai háború tőszomszédságában főleg politikai-biztonsági szempontok alapján döntött a csatlakozás mellett.3

Az 1970-es évek

Az 1970-es évtized történelmileg és világpolitikailag két élesen elkülönülő szakaszra osztható.

a) 1970-1975 között a nemzetközi politikában, egyszersmind Ázsia életében lezárult egy korszak az Egyesült Államok indokínai háborújának befejeződésével. Richard Nixon 1972-ben hirdette meg a jórészt az ázsiai szövetségeseknek címzett Guam-doktrí- nát, amelynek tömör lényege: „segíts magadon, csak így segít Washington is.” A doktrína főpróbája balul ütött ki: 1975. április 17-én megbukott az első csatlós, Lón Nol rendszere, 1975. április 30-án a második, a két évtizeden át kitartott saigoni rezsim. 1975 decemberében népi fordulat megy végbe Indokína harmadik államában, Laoszban is. A hajdani francia gyarmatbirodalom államai külön-külön, de látszólag egységben lépnek a szocialista átalakulás útjára.

Az Egyesült Államok elszenvedte megalakulása óta legsúlyosabb, egy nemzedék életét beárnyékoló traumatikus kudarcát. Kivonult Indokínából, majd fokozatosan felszámolta Thaiföldön levő támaszpontjait. Washington Ázsia-politikája azonban távolról sem bénul meg a vietnami kudarc nyomán. Az évtized első felében már mind erősebb kontúrokkal rajzolódott ki Washington, Tokió és Peking meglehetősen furcsa háromszöge.

Ennek materiális alapja a kínai külpolitika kétfrontos jellegének megszűnése, az, hogy Peking az 1970-es évekkel első számú ellenségévé nyilvánította a Szovjetuniót. Tanaka japán miniszterelnök pekingi látogatása, a kínai-japán államközi kapcsolatok helyreállítása, majd Nixon 1972-es kínai útja (a sanghaji kommüniké) szovjetellenes felhangokkal tarkított közeledési kísérletek voltak.

Változások következtek be Tokió és Washington viszonyában is. Az Egyesült Államok, számolva Japán politikai önállósulásával, visszaadta Okinawát a japán igazgatásnak (1971). A szigetország „gazdasági csodáját” azonban egyre inkább beárnyékolta a nemzetközi energia- és pénzügyi válság, a felvevőpiacok korlátozottsága és a nyersanyag-utánpótlás bizonytalanságai. A japán-amerikai kereskedelmi ellentétek tovább mélyültek.

Az ASEAN fejlődése, az integráció mélyülése továbbra is lassú maradt. Thaiföldön az instabilitás, a társadalmi ellentmondások rövidlátó, diktatórikus kezelése 1973 októberében robbanáshoz, a gyűlölt katonai uralom bukásához vezetett.

Az elmúlt évtized első feléről sommásan megállapítható, hogy a Csendes-óceán térségének erőviszonyai az Egyesült Államok szemszögéből kedvezőtlenül alakultak. Indokínai kudarcát nem tudta mivel ellensúlyozni. A térség jövőjét érintő alapvető kérdés ekkortájt: hogyan hat majd Indokína szocialista átalakulása Kelet- és Délkelet-Ázsia egészére. A figyelmesebb vizsgálódás azonban már ez idő tájt is nyugtalanító jelensé”3