Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Tóthné Nagy Magdolna: Az el nem kötelezett országok mozgalmának történetéről
Indonézia, Jugoszlávia, Egyiptom, Laosz, Szaúd-Arábia vezetőivel találkozott, ugyanakkor a szocialista Kína a VDK és a Szovjetunió képviselőivel is jelentős tárgyalásokat folytatott. Az „el nem kötelezettség politikájának” fejlődése szempontjából különösen nagy jelentősége volt az 1954. decemberi Tito-Nehru-találkozónak Új-Delhiben és az 1955. februári Nehru-látogatásnak Egyiptomban. A tárgyalásokon a főbb nemzetközi kérdésekben nézetazonosságra jutottak, megerősítették intézményesen is a különböző kontinensen fekvő azonos beállítottságú országok kapcsolatait, kezdetét vette szorosabb együttműködésük.3 A SEATO létrejötte előtt közvetlenül India és Kína a Tibettel kapcsolatos egyezmény (1954. április 29.) preambulumában rögzítette apancsa sila elveit, majd azt Csou En-laj delhi látogatásakor közös nyilatkozatban erősítették meg, és fogadták el a nemzetközi kapcsolatok alapjaként (1954. június 29.) . Az öt elv a következő: 1. egymás területi épségének és szuverenitásának kölcsönös tiszteletben tartása; 2. meg nem támadás; 3. be nem avatkozás egymás belügyeibe; 4. egyenlőség és kölcsönös előnyök; 5. békés egymás mellett élés. A közös nyilatkozatban a felek azt is kifejtik, hogy a különböző társadalmi és politikai rendszerű országok között a fenti elvek elfogadása és betartása Ázsiában és a világon enyhítené a feszültséget, elősegítené a béke övezetének létrehozását és kiterjesztését, amely ,, . . . csökkentené a háború esélyeit, erősítené a békét az egész világon”. A Szovjetunió 1955. február 9-én felhívást intézett a világ országainak parlamentjeihez, hogy az öt alapelv legyen az államok közötti kapcsolatok alapja. A bandungi konferenciát, amely 1955. április 18. és 24. között tanácskozott 29 ázsiai és afrikai ország részvételével, az ázsiai béke előmozdításának céljával hívták össze. Közöttük volt két szocialista ország (a KNK és a VDK), több, a Nyugat mellett katonai blokkban elkötelezett vagy nyugati orientációjú ország (Ceylon, a Fülöp-szigetek, Irán, Japán, Pakisztán, Thaiföld, Törökország és Dél-Vietnam, Irak, Jordánia, Libanon, Libéria és Szudán), részt vett továbbá az Indiához hasonló politikát követő Afganisztán, Burma, Kambodzsa, Egyiptom, Indonézia, Laosz, Nepál, Szíria és Jemen. Bandungban akkor a két világrendszerhez kötődő és a független külpolitikai irányvonalat követő volt gyarmati országok tárgyaltak olyan időpontban, amikor Európában a hidegháború miatt a háború utáni időszak óta nem ültek tárgyalóasztalhoz ilyen magas szinten a két világrendszer képviselői. A bandungi konferencia tehát még nem volt az el nem kötelezettek értekezel- te, de szelleme, jellege és az elfogadott dokumentum nagy hatással volt az el nem kötelezettség politikájának, az ázsiai és az afrikai országok együttműködése intézményes formáinak kialakulására. A gazdasági, kulturális együttműködésről, az emberi jogokról, az önrendelkezésről és a függő helyzetben levő népek problémáiról szóló fejezetek nyíltan szóltak a gyarmatosítás és újgyarmatosítás, a fajüldözés ellen. Hangsúlyozták, hogy a kolonializmus és mindenféle idegen elnyomás és kizsákmányolás ellentétes az alapvető emberi jogokkal és az ENSZ alapokmányával, akadályozza a béke és az együttműködés megvalósítását, ezért véget kell ezeknek vetni. Felhívták az érintett hatalmakat, hogy adják meg a függetlenséget az elnyomott népeknek. Támogatták - külön is kiemelve - az algériai, a tunéziai, a marokkói, a palesztin és az indonéz nép gyarmatosítók elleni harcát. Megállapították, hogy a nemzetközi feszültség a világháború veszélyével fenyeget, ezért állást foglaltak az általános és teljes leszerelés, a nukleáris és termonukleáris fegyverzet betiltása mellett. A „Nyilatkozat a világbéke és az együttműködés előmozdításáról” c. fejezetben kimondták, hogy a béke és a nemzetközi biztonság, valamint a béke és szabadság összefüggnek egymással, és így minden nemzetnek joga van az önrendelkezéshez,
