Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Tóthné Nagy Magdolna: Az el nem kötelezett országok mozgalmának történetéről
ahhoz, hogy maga válassza meg politikai és gazdasági rendszerét. A béke kedvező feltételeket biztosít a társadalmi haladáshoz és az anyagi jóléthez is. A konferencia megfogalmazta a békés egymás mellett élés elveit, amely lényegében a pancsa sila bővebb kifejtése, és amelynek betartása biztosíthatja a béke és a biztonság megőrzését. Figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államok ellenségesen reagált a konferencia tevékenységére és a legaktívabb résztvevők politikai irányvonalára4, a Szovjetunió viszont a bandungi konferencia után mind nagyobb figyelmet fordított az említett országok politikájára. 1955 júniusában Nehru a Szovjetunióba látogatott, 1955 novemberdecemberében pedig Hruscsov és Bulganyin Indiába, Burmába és Afganisztánba. A XX. kongresszus (1956. február 14—25.) ezzel a témával foglalkozó állásfoglalása jelezte, hogy a Szovjetunió a saját és ezzel együtt a haladó erők javára történt erőviszonyeltolódást figyelembe véve sokkal aktívabb szerepet akar játszani az Európán kívüli térségekben, átértékelte és továbbfejlesztette a „semlegesekhez fűződő viszonyát”. A XX. kongresszus után kiterjedt közvetlen kapcsolatokat, politikai és gazdasági együttműködést kezdett kialakítani ezekkel az országokkal, nagyobb figyelmet fordított a nemzeti felszabadító mozgalmakra. Rugalmas és differenciált megközelítése lehetővé tette, hogy a nemzeti burzsoázia haladó szárnyával és a középrétegekkel is megtalálja azt az együttműködési szférát, amely mindkét fél szempontjából előnyös. Ezzel jelentős helyzeti előnyhöz jutott a nyugati, elsősorban az amerikai külpolitikával szemben, amely csak az 1960-as évek közepén vizsgálta felül a „semlegességet mereven elutasító nézeteit”.5 Az afroázsiai népeknek ez az orientációja ebben az időszakban találkozott a jugoszláv külpolitikának abból az elszigeteltségből való kiútkeresésével, melybe a Tájékoztató Iroda határozata után került. A volt gyarmati országok vezetőivel, elsősorban Indiával és Egyiptommal, valamint más országokkal folytatott két-, majd többoldalú találkozókon kitűnt, hogy Jugoszlávia elfogadja a pancsa sila elveit, egyetért „az el nem kötelezett” politikával, helyesli és követi a békés egymás mellett élés bandungi elveit.6 A későbbiekben az afroázsiai regionális együttműködés helyett a külpolitikai orientáció hasonlóságán alapuló együttműködés került előtérbe. Ezt követően javasolta Jugoszlávia és Egyiptom 1961-ben az el nem kötelezett országok első csúcskonferenciájának összehívását. A Kairóban megtartott előkészítő értekezleten a résztvevők a meghívandó el nem kötelezett országokat a következő kritériumok alapján választották ki, és határozták meg ennek alapján a mozgalom irányát: a) független külpolitika folytatása a különböző politikai és társadalmi rendszerek közötti békés egymás mellett élés és az el nem kötelezettség alapján; b) a nemzeti függetlenségi mozgalmak következetes támogatása; c) el nem kötelezett ország nem lehet tagja olyan többoldalú katonai szövetségeknek, amelyeket a nagyhatalmi konfliktusokkal összefüggésben kötöttek; d) nem köthet kétoldalú katonai egyezményt valamelyik nagyhatalommal, és nem lehet regionális védelmi paktum tagja, ha az a nagyhatalmi konfliktusok összefüggésében köttetett; e) abban az esetben bocsáthat katonai támaszpontot valamely külföldi hatalom rendelkezésére, ha az nincs összefüggésben a nagyhatalmi konfliktusokkal.7 62
