Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Balogh András: A fejlődő országok néhány időszerű problémája
gyors ütemben fokozódik, azzal összefüggésben, hogy nő a távolság a modern, többnyire városi és az annak alárendelt, részben még mindig tradicionális jellegű, többnyire vidéki szektor között. Az ilyen országokban teret nyert és erősödött egy, a nemzetközi monopoltőkével szorosan együttműködő (komprádor) helyi burzsoázia. A neokolonializmus egész mechanizmusának tengelyében ugyan gazdasági motiváció, nevezetesen a monopóliumok profitszerzési törekvése áll, de ennek a folyamatnak kiemelkedő helye van a vezető tőkés országok nemzetközi politikai stratégiájában is, amelynek célja a fejlődő országok fölötti politikai befolyás megtartása, illetve visszaszerzése, valamint a kapitalista fejlődés előmozdítása. Jellegzetesen neokolonialista megnyilvánulásnak tekinthetők azok a törekvések, amelyek arra irányulnak, hogy a fejlődő országokat a tőkés hatalmakkal együttműködő katonai, illetve gazdasági szövetségekbe vonják be, területükön támaszpontokat létesítsenek, a polgári és a katonai elit képzését Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban valósítsák meg, „békehadtesteket” hozzanak létre stb. A fejlődő országok világgazdasági helyzete néhány nyilvánvaló vonásának felsorolásából is kitűnik, hogy közülük több erősen kapcsolódik az iparosodott országokhoz, szerves része az egész nemzetközi gazdasági kapcsolatrendszernek, és több sajátosság közvedenül összefügg a világ békéjével, a nemzetközi biztonsággal. Ezek alapján a polgári közgazdasági és politológiai irodalomban már régóta az úgynevezett globális problémákat helyezik középpontba. A Brandt-bizottság5 még első ülésén (1977. december) „A világközösség gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeiből fakadó globális problémákról” adott elemzést, és ezeket tette a vizsgálódások alapjává. E bizottság munkálatainak igen komoly érdeme, hogy az (egyébként általa nem definiált) fejlődés általános perspektíváit szerves összefüggésbe hozzák a fegyverkezési verseny fokozódásának veszélyeivel, állást foglalva a détente mellett, és felhívják a figyelmet a transznacionális vállalatok káros tevékenységére. Ugyanakkor a jelenlegi egyre súlyosabb gazdasági helyzetet, amely a fejlődő országok többségét jellemzi, olyannak tekintik, amelynek megoldása az iparilag fejlett országok „globális felelősségvállalásától” várható.6 A „globális felelősségvállalás” elve azonban nem világítja meg kellő mélységben a jelenlegi helyzet történeti és logikai gyökereit, és a szocialista országok bevonását is jelenti tőlük függetlenül keletkezett, tőlük függetlenül mélyülő és őket is sújtó gondok megoldásába. A szocialista országok egyébként elismerik az olyan „globálisnak” nevezett problémák létét, mint az alultápláltság, az éhínség, az élelmiszer-termelés elégtelensége, valamint a fejlődő országok számára romló cserearányok, világgazdasági pozícióik további gyengülése és az egyre jobban deformálódó gazdasági szerkezetük stb. A szocialista országok elismerik, hogy ezek a problémák objektíve léteznek, sőt azt is tudomásul veszik, hogy ezeknek a megoldása közös erőfeszítéseket igényel. Hozzáteszik viszont azt, hogy nem volt részük ezek előidézésében és fennmaradásában, a globális problémák tehát nem jelenthetnek globális felelősséget, amely éppen ezért nem egyenlően oszlik meg a két világrendszer között. Az elmúlt években különböző szintű és súlyú Észak-Dél megbeszélések folytak, lényegében a fejlett tőkés államok és a fejlődő országok között. A szocialista országok, amelyek ezeken a tanácskozásokon nem vesznek részt, egyetértenek a fejlődőknek azokkal a követeléseivel, amelyek a jelenlegi világgazdasági rendszer demokratikus átalakítására vonatkoznak, tehát a diszkriminációknak a felszámolásával, a természeti erőforrások fölötti rendelkezés jogának a követelésével és így tovább. A hosszú távú és mindenre kiterjedő megoldásnak ma még hiányoznak olyan objektív feltételei, mint a szocialista országok gazdasági teljesítőképességének lényeges 24
