Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - SZEMLE - Halász György: A bizalomerősítő intézkedések
A bizalomerősítő intézkedések közvetlen hatásukban nem vezetnek a fegyverkezési verseny megszüntetéséhez, e versenynek nem szabnak határt, de ugyanakkor — a félreértések csökkentése, a bizalom légkörének megszilárdítása révén — ösztönözhetik a leszerelési tárgyalásokat. Ebben az értelemben a bizalomerősítő intézkedések a politikai enyhülés kategóriájába volnának sorolhatók, minthogy azonban zömmel a katonai területet szabályozzák (gyakran így is nevezik őket: katonai bizalomerősítő intézkedések), célszerűbb határterületen levőnek tekinteni őket. A szocialista országok a tényleges politikai gyakorlatban egyébként a tájékoztatáson túlmutatóan, tágabb értelemben is kezelik a bizalomerősítő intézkedések körét, általában idesorolják a sajátos megnemtámadási szerződéseket és a katonai tömbök befagyasztására vonatkozó kötelezettségvállalást. Az elterjedt felfogással ellentétben a bizalomerősítő intézkedések egyébként nem csupán közvetlenül a katonai területre vonatkoznak. Megemlíthető a szovjet és az amerikai kormány között 1963-ban létrejött megállapodás a közvetlen összeköttetés, a „forró drót” megteremtéséről, hiszen ez a politikai enyhülést szolgáló konkrét intézkedés elsődlegesen a félreértések gyors tisztázását szolgálta. S noha a CBM kifejezést először az Európai Biztonsági és Együttműködési Koferencia Záróokmányában használták, a bizalomerősítő intézkedések rendelkeznek történelmi előzményekkel. A mai értelmezés szerint ilyen intézkedésnek minősülhet például a Törökország és Görögország között 1930-ban aláírt jegyzőkönyv, amely új haditengerészeti egységek építésénél, vagy a hadihajók fegyverzetének megváltoztatása esetén előírta a másik fél hat hónappal korábbi tájékoztatását. Itt tehát nincs szó fegyverzetek csökkentéséről vagy akár korlátozásáról, az előírás a kölcsönös informálásra, az előrejelzésre vonatkozik. Ugyancsak ebbe a kategóriába sorolhatók a veszélyhelyzetek esetén konzultációkat előíró megállapodások is (pl. az 1971-ben elfogadott szovjet—francia együttműködési elvek, és a nukleáris háború véletlen kitörésének megelőzéséről kötött szovjet—amerikai, szovjet—francia, valamint szovjet—brit megállapodás). Egyes nyugati elemzők bizalom- erősítő intézkedésnek tartják az 1922-es washingtoni és az 1930-as londoni tengerészeti szerződést is és megemlítik — mivel az egyes államoknak csak a tevékenységét, nem pedig haditengerészeti kapacitását szabályozta —■ a Fekete-tenger térségének militarizálását korlátozó 1936-os montreauxi konvenciót is.3 Ez az értelmezés azonban vitatható; ha ehelyütt a CBM szűkebb interpretációját fogadjuk el, akkor a katonai tevékenységet korlátozó, különböző „plafonokat” állító megállapodás már túlmegy az egyszerű bizalomerősítés keretein. Ilyen esetben könnyen elmosódnak a határok a bizalomerősítő intézkedések és a leszerelési, fegyverzetkorlátozási lépések között. Például a SALT—II. szerződés legtöbb keretszáma még el nem ért „plafonokat” jelez, tehát közvetlen hatásában nem a fegyverkezést csökkenti, hanem a folyamatnak szab határt mint a fegyverkezést korlátoló megállapodás, mégis jóval több a CBM-nél. Bizalomerősítő egyezménynek számíthat viszont a tengeri incidensek kiküszöböléséről 1972 májusában kötött szovjet—amerikai megállapodás, s tartalmaz a CBM-kategóri- ába sorolható kitételeket a békés célú föld alatti nukleáris robbantásokról szóló 1976-os szovjet—amerikai egyezmény is. 82
