Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Gál G. Tamás: A namíbiai kérdés
Gyarmatosítás, mandátum, gyámság Az afrikai gyarmatokért folytatott versenyfutásban a bismarcki Német Birodalom csak szerény sikereket ért el. Míg Nagy-Britannia és Franciaország jelentős és gazdag területeket szakított ki magának Afrikából, a Német Birodalomnak Togo, Kamerun és Tanganyika s a jórészt sivatagokból álló Délnyugat-Afrika jutott. Délnyugat-Afrikát 1884-ben nyilvánították német protektorátussá, majd 1892-ben csatolták gyarmatként a Német Birodalomhoz. A német gyarmatosítók, szüntelen harcban a helyi törzsekkel, elvették a helyi lakosság földjének nagy részét. 1903-ra a megművelhető földterület kétharmad része már a német telepesek birtokában volt. A német gyarmatpolitika arra irányult, hogy a terület a maga szerény lehetőségeivel is növelje a háborúra készülődő Németország bevételeit. A német gyarmatosítás nem tett semmit Német Délnyugat-Afrika fejlesztéséért, a lakosság gazdasági, kulturális, szociális viszonyainak javításáért. Tőkebefektetéseket nem eszközölt. A központi hatalmak veresége Németországot gyarmataitól is megfosztotta. Német Délnyugat-Afrikára az angol fennhatóság alá tartozó Dél-afrikai Unió jelentette be igényét. Ezt a világháború folyamán a német expedíciós hadtest ellen aratott katonai győzelemre, Délnyugat-Afrikának a Dél-afrikai Unióval való földrajzi egységére s az Unió stratégiai érdekeire alapozta. Az Unió érvei gyengének bizonyultak. Az 1919-es párizsi békekonferencia elutasította Délnyugat-Afrika annexiójára vonatkozó igényét. A versailles-i szerződés a volt német gyarmatokat mandátumos területekként osztotta fel a világháborúban győztes imperialista hatalmak között, melynek során Délnyugat-Afrika a Dél-afrikai Unió igazgatása alá került. A mandátumos területek felügyelete „a civilizáció szent megbizatásá- nak”2 végrehajtása az 1920-ban létrehozott Népszövetségre hárult. Délnyugat-Afrika sorsa jogilag a Népszövetségbe tömörült országok felelősségévé vált. Ez a felelősség azonban csak papíron létezett: a Népszövetség szabályzatában s a mandátumos területre vonatkozó megállapodásban (South West African Mandate Agreement). A mandátumrendszer nem volt más, mint a gyarmatok igazgatásának, kizsákmányolásának különleges, leplezett formája. A Délnyugat-Afrikára vonatkozó mandátum-megállapodás 2. cikke gyakorlatilag teljhatalmat adott a Dél-afrikai Uniónak -— mely brit dominium lévén formailag Nagy- Britannia nevében gyakorolta jogait — a mandátumos terület felett. Kimondta ugyanis, hogy a mandátummal felruházott ország „teljes igazgatási és törvényalkotási hatalommal rendelkezik a jelen mandátum tárgyát alkotó területen, ... s alkalmazhatja a Dél-afrikai Unió törvényeit a területre olyan helyi módosításokkal, melyet a körülmények megkívánhatnak”.3 Erre a cikkre dél-afrikai részről az elmúlt 60 évben sokszor hivatkoztak. Érthetően kevesebbet hivatkozott a dél-afrikai kormányzat a 2. cikk azon részére, amely előírta, hogy „a legmesszebbmenőkig elő kell mozdítani a mandátumos terület lakóinak anyagi és morális jólétét és szociális előrehaladását”.4 A két világháború között a dél-afrikai kormányzat kíméletlen gyarmatosító politikát 6j
