Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Király János: A regionális erőviszonyok változásai Közép-Amerikában, a Karib-tenger térségében, és az Egyesült Államok stratégiája
monopóliumoknak nyújtott támogatást, s javasolja a bizottságnak, hogy a kérdést addig tartsa napirendjén, amíg abban a Puerto Ricó-i nép számára kedvező döntés nem születik.19 Az 1975 szeptemberében Havannában megtartott első nagyszabású nemzetközi szolidaritási konferencia óta, melyet a Puerto Ricó-i nép függetlenségi törekvéseinek támogatására rendeztek, Ford és Carter elnökök több ízben „figyelmeztették” Kubát, hogy a kérdés az „Egyesült Államok belügye”. 1979. december elején Mexikóvárosban az összes mexikói politikai párt rendezésében újabb nemzetközi szolidaritási konferenciára került sor, amely egyértelműen mutatja Puerto Rico önrendelkezésének és függetlenségének egyre jobban erősödő nemzetközi támogatását. A Puerto Ricó-i gerillaszervezet, a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (FALN — Fuerzas Armadas de Liberación Nációnál) akcióinak újabb erőt adott a sandinisták nicaraguai győzelme. Az 1971-ben alakult Puerto Ricó-i Szocialista Párt (PSP — Par- tido Socialista Portorriqueno), főtitkára szerint a Puerto Ricó-i függetlenségi mozgalom és a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front 10 éve szoros kapcsolatot tart fenn: „... a sandinista győzelem azt mutatja, hogy Közép-Amerikában a nemzeti felszabadítási harc a győzelem felé halad . .. Nicaragua jó példát mutatott arra, hogyan tudnak a marxisták és a szociáldemokraták minden tekintetben együttműködni. Ez a győzelem felé vivő út.”20 A közép-amerikai diktatúrák helyzete A Karib-tenger térségét „maré nostrum”-nak tekintő Egyesült Államok a nicaraguai fejlemények kapcsán fokozza erőfeszítéseit a nemzeti felszabadítási harc feltartóztatására. Az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács, a Pentagon és a CIA a Kongresszus konzervatív képviselőinek részvételével és Davit Aaron elnökletével 1979 szeptemberében elemezte a nicaraguai fordulat következtében Közép-Amerikában és a Karib-térségben kialakult helyzetet. Döntést hoztak, mely szerint függetlenül az amerikai Kongresszus állásfoglalásaitól, az Egyesült Államoknak fokoznia kell a Guatemalának és El Salvadornak nyújtott katonai segélyt, mert enélkül Nicaragua mellett további közép-amerikai országok „veszhetnek” el az Egyesült Államok számára. A nicaraguai külügyminiszter, Miguel d’Escoto ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott: „nagyon szeretnénk, ha Guatemala, Salvador és Honduras megértené, hogy mi nem vagyunk érdekeltek a forradalom exportjában, noha kétségtelen tény, hogy a jó példa ragadós”.21 Az USA külpolitikájának irányítói Közép-Amerikában Nicaragua után a leggyengébb láncszemeta társadalmi ellentmondásoktól robbanásig feszült El Salvadorban látták, ezért az esetleges „váratlan események” megelőzésére 1979. október 15-én amerikai indíttatású puccsra került sor, mellyel eltávolították még a „mérsékelt reformok” bevezetését is makacsul ellenző Humberto Romero tábornokot és helyette háromtagú katonai junta vette kézbe az ország sorsának irányítását. A közép-amerikai szomszédaihoz viszonyítva relatíve túlnépesedett (21 200 km2-en 3,5 millió lakos) El Salvadorban 53
