Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)

1980 / 1. szám - Szerb István: Kína és a fejlett tőkésországok kapcsolatainak főbb elemei a hetvenes években

az USA vezetése gondosan számba vette mindazokat az ismereteket, melyekkel a KKP vezetőinek egy csoportját illetően a negyvenes évek óta rendelkezett. A tőkés világ és a KNK közötti kapcsolatok normalizálási-fejlesztési folyamata a szocializmus elleni általános imperialista fellépés részét alkotja, valódi értelmét a szovjet—amerikai kapcsolatrendszeren belül nyeri el. Az amerikai vezetés a hetvenes évtized folyamán végig egységes volt abban, hogy a KKP vezetőinek egy csoportja által felkínált történelmi lehetőséget ki kell használni; vita legfeljebb a kihasználás módja és mértéke körül folyt.

A kínai vezetés 1969 és 1976 között — sőt mindmáig — nem volt egységes a fejlett kapitalista világhoz való viszony kérdésében. Az első periódusban a „pragmatista— szélsőbalos”, a másodikban a „korszerűsített maoista—szélsőségesen pragmatikus” csoportok között zajlott, illetve zajlik a küzdelem.

1 Az amerikai külügyminiszter 1972. évi jelentésében a következőket írta: „A sanghaji közlemény a tajvani probléma végső megoldását a kínaiak kezében hagyja. Ettől függetlenül, a Kínai Köztársasággal fennálló szerződéses kötelezettségeink, beleértve az 1954-es kölcsönös védelmi szerződést, érvényben maradnak. Ez a szerződés előírja, hogy Tajvan és a Pescadores-szigetek elleni fegyveres támadás esetén kötelességünk az alkotmányunkban foglalt eljárás szerint fellépni a közös veszély ellen. A Kínai Köztársaságot ismételten biztosítottuk ezen kötelezettségünk érvényben létéről.”

2 Teng programja tulajdonképpen gyorsított iparfejlesztési koncepció, melynek külpolitikai hátterét a fejlett tőkés országokkal kiépített, a „taktikai szövetségen” túlmutató szoros viszony jelentette volna.

3 1975 októberében „A mezőgazdaság tanuljon Tacsajtól!” elnevezéssel, Hua Kuo-feng égisze alatt konferenciát tartottak Pekingben a mezőgazdaság fejlesztésének kérdéseiről. A tanácskozáson felszólaltak a szélsőbalos csoport vezéregyéniségei, mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó képviselői is, az elhangzottak összegezését, a „tanulságok levonását” azonban Hua végezte el. A sajtó által közölt „összefoglalója” a mezőgazdaság fejlesztésének olyan útját vázolta fel, mely a főként „forradalmi lelkesedésre”, kézi erőre építő szélsőbalos koncepciótól, de a Teng Hsziao-ping nevéhez fűződő, elsősorban iparfejlesztést sürgető gazdaságpolitikai elképzelésektől is különbözött. Hua a mezőgazdaság „alapvető gépesítéséért” szállt síkra, „tacsaj típusú, alapjában véve gépesített” mező- gazdasági körzetek kialakítását sürgetve az országban. Itt természetesen a kínai politikai élet jól ismert fogásával állunk szemben: az elnevezés változatlanul hagyásával kísérlet történik a jelenség erőteljes tartalmi átalakítására, jelen esetben a szélsőbalos koncepció jegyében létrehozott, „Mao áldásával szentesített”, elsősorban kézi munkára épülő tacsaji mintakommuna „gépesítési mintakommunává” való átalakítására. Hua időpontot is kitűzött a folyamat „alapjaiban való” befejezésére: 1980 végét. A programot gondosan beépítette a Mao—Csou-féle „négy korszerűsítésbe”, ami félreérthetetlenül jelezte egy új csoportosulás felbukkanását a belpolitikai életben.

4 A vezetésen belüli erőviszonyok átrendeződése tükröződött például a KKP KB 1978 decemberében tartott 3. plénumán. A kiadott közlemény tanúsága szerint maga Hua Kuo-feng javasolta, hogy „az országban megjelenő újságok, kiadványok, irodalmi munkák és műalkotások jobban méltassák a munkás—paraszt—katona tömegeket, a Pártot és az idősebb nemzedék forradalmárait”. (Kiemelés: Sz. I.)

5 Április 12-én, valószínűleg összefüggésben a kínai vezetésen belüli hatalmi harccal, 137 kínai halászhajó jelent meg a Szenkaku-szigetek körül, s több közülük behatolt a 12 mérföldes felségvíz-övezetbe. A szigetcsoport hovatartozása évek óta vitatott Kína és Japán között, ez a két ország egyetlen területi vitája; a diplomáciai kapcsolatok felvétele alkalmából közzétett nyilatkozat nem szól róla, a KNK azonban rendszeresen tiltakozott, amikor Japán valamely más országgal kötött szerződésben deklarálta szuverenitását a terület fölött. A kínai kormány végül is „véletlen eseménynek” minősítette a történteket.

6 1978. május 19-én. Vö. G. Apaiin: Peking, The West and Détente. International Ajfairs, 1979. 2. sz.

7 B. N. Zanyegin: A demokrata kormányzat és a KNK diplomáciai elismerése. SZSA, 1979. 3. sz. (oroszul)

8 Teng 1979. január 5-én fogadta az újságírókat. Peking Review, 1979. 2. sz.

9 International Herald Tribune, 1979. július 10.

46