Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Kenneth E. Boulding: Szilárd béke (Sz. Kiss Csaba)
könyvi” fázisba, melyben az eredmények többé-kevésbé homogén anyagként, kézikönyvben foglalhatók össze. Az első fejezetben a szerző sorra veszi a háborúk okaira vonatkozó különféle elméleteket. Úgy véli, sem a gazdasági érdek, sem bizonyos foglalkozási csoportok (hadiipar) befolyása, sem a belpolitika és külpolitika közötti - szerinte laza - összefüggés (példa rá a belső problémák „levezetése” fegyverkezési versennyel), sem a társadalmak közötti nyelvi, kulturális vagy politikai homogenitás, sem különbözőségük nem magyarázza meg kellőképpen, miért készülnek s szánják el végül magukat az országok háborúra. A háborús és békés időszakok gyakoriságát és történelmi körülményeit vizsgáló modern kutatások (a szerző L. Richardson, R. Rummel, V. Bullough, R. Naroll nevét említi) igen kifinomult statisztikai módszereket alkalmaznak, de mind ez ideig nem sikerült az okokra, a háború „értelmére” vonatkozó korrelációkat találni. Egyetlen eredményük, hogy súlyos kételyeket támasztottak az olyan régi „bölcsességekkel” szemben is, mint például az, hogy ha valamely ország békét akar, akkor készüljön háborúra. „A háborúra készülő társadalmak többsége a jelek szerint megkapja a háborút, ami nem is olyan meglepő” - írja Boulding. Az oknyomozást módszertani zsákutcának tartja, mely könnyen babonákhoz vezet, azaz rend feltételezéséhez olyan helyzetekben, amelyekben voltaképpen nincs rend. „A nemzetközi rendszer... hasonlít a Föld légköréhez, melyben bizonyos valószínűségek kialakulnak, de a tényleges időjárás nagymértékben véletlen körülményektől függ minden konkrét időpontban.” (n. 1.) Másutt a háborút „a nemzetközi rendszer autókaramboljának” nevezi, amely ellen végső soron csak a valószínűségek csökkentésével lehet védekezni. Boulding a maga elméletét egy erősen formalizált, de igen szemléletes modell segítségével fejti ki. Két vagy több ország kapcsolatát vagy akár az egész mai nemzetközi rendszert egységes egészként kezelve, háborúbéke rendszernek nevezi, és a rá ható feszültség (strain), illetve a benne meglevő ellenállóképesség (erő, strength) kategóriáival jellemzi (lásd az ábrát). Mint ahogy a kréta eltörik, ha a feszítőerő nagyobb, mint az ellenállóképessége, a háború—béke rendszer a fokozódó feszültség hatására, különösen ha az ellenállóképesség ezze Ipárhuzamosan csökken (B-től C-ig), egy bizonyos ponton (C) átlép a háború fázisába. A feszültség gyorsan növekszik, az ellenállóképesség - melyet a szerző a társadalmakban meglevő tabuk rendszerével hoz összefüggésbe - tovább csökken, egy idő múlva azonban (D-től) a feszültség kisebb mértékű növekedését a „béke-erő” rohamosabb növekedése kíséri (ahogy az emberek kezdenek belefásulni a háborúba), míg a rendszer (E-nél) visszabillen a béke fázisába. Az egész körforgás lejátszódhat az OA választóvonal fölött vagy alatt is; az előbbi esetben „szilárd háborús”, az utóbbi esetben „szilárd békés” ciklusról beszélhetünk. E speciális szakaszok mellett a rendszer egésze hosszabb történelmi időszak alatt - a háborús, illetve békés ciklusok gyakorisága, megoszlása alapján - a szilárd háború, az ingatag háború, az ingatag béke és a szilárd béke állapotában lehet. Történelmi példákon ez a négy alapvető fázis a szerző szerint jól megkülönböztethető. Az USA és Kanada vagy a skandináv államok között - írja - a korábbi háborúskodások után megvalósult 142
