Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)

1980 / 1. szám - Szerb István: Kína és a fejlett tőkésországok kapcsolatainak főbb elemei a hetvenes években

vonal folytatódó harca, Csou és Mao betegsége, a mindezek következtében kirobbant belpolitikai-vezetési válság, valamint egy kínai sajátosság: a Teng Hsziao-ping gazdaság- politikai koncepciójáról kibontakozó vita.

A kínai—amerikai kapcsolatok 1972 utáni fejleményei egyértelműen mutatják, hogy a nagyfokú szovjetellenes érdekközösség ellenére az együttműködést számos tényező korlátozta. Két területen az általánosságban hangoztatott együttműködési készség ellenére sem indult meg semmiféle együttműködés, sőt az érdekellentétek fennmaradását regisztrálhatjuk, ezek az európai biztonsági és együttműködési értekezlet, valamint a tajvani probléma.1

A Csou En-laj-féle „pragmatikus” kínai vezetés 1973-ban, a KKP X. kongresszusán tette a leglátványosabb kísérletet arra, hogy eltérítse az USA-t és a nyugat-európai államokat az enyhülési politikától, az EBEÉK-tól. Kongresszusi beszédében Csou azt bizonygatta, hogy „a szovjet revizionisták, miközben »Keleten cseleznek, Nyugaton támadnak«.” Vagyis a „szovjet veszély” valójában Nyugat-Európát fenyegeti, az enyhülési politika, az EBK pedig csak fokozza ezt a „veszélyt”. Mivel a kapitalista világ vezető körei végül is úgy ítélték meg a helyzetet, hogy a Nyugatnak érdekei fűződnek a szocialista országok közösségével megkezdett enyhülési politika folytatásához, vagyis az EBK sikeres lebonyolításához, és jól érzékelték, hogy a kínai vezetésen belül az erőviszonyok kiegyensúlyozatlanok, Mao utódlásának kérdése még inkább kiélezi a „szélsőbalos—pragmatikus” küzdelmet, úgy döntöttek, hogy a körülmények nem alkalmasak a tajvani kérdés rendezésére, magyarán az USA tajvani elkötelezettségének felmondására. Hozzájárult mindehhez Nixon helyzetének megingása, így 1973—1976 között a gazdasági kapcsolatok nagyarányú növekedése ellenére a kínai—amerikai viszonyt tulajdonképpen a stagnálás jellemezte.

Ami a kínai—japán kapcsolatokat illeti, Japánban Kína aktív együttműködésre kész partnert talált, melyet a Kínához fűződő kapcsolatok előzetes átértékelésének folyamatából az USA tudatosan kihagyott. Tanaka japán kormányfő, aki 1972 júliusában lépett hivatalba, nem egészen három hónap alatt átdolgozta elődeinek az Egyesült Államok korábbi vonalát követő, a „két Kína” elvre épülő politikáját, aminek eredményeként szeptember 25—30. között Pekingbe látogathatott. A tárgyalásokat a Peking- ben közzétett s a diplomáciai kapcsolatok felvételét bejelentő közös nyilatkozat zárta le, melynek lényege a felek közötti hadiállapot megszüntetése, a „hegemónia-ellenes- ség”, valamint a Tajvan státusáról szóló megállapítások. Ez utóbbi kérdésben a japán diplomácia nem foglalt egyértelműen állást, mivel csupán arról biztosította a kínai felet, hogy „megérti és tiszteletben tartja” a KNK kormányának azon álláspontját, miszerint „Tajvan a KNK területének elidegeníthetetlen része”. Ugyanakkor a „hegemónia- ellenesség” tételének elfogadtatásával a kínai diplomácia játékteret kapott ahhoz, hogy megkísérelje bevonni Japánt a Szovjetunió elleni lépéseibe.

1972-től 1975-ig töretlenül emelkedett a két ország közötti kereskedelmi forgalom 1,1 milliárd dollárról 3,7 milliárdra, s Japán Kína számára a nyugati technológia beszerzésének fő forrásává lett. 1974 őszén megkezdődtek a két ország közötti tárgyalások a béke- és barátsági szerződés aláírásáról.

38