Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)

1980 / 1. szám - Szerb István: Kína és a fejlett tőkésországok kapcsolatainak főbb elemei a hetvenes években

vonal folytatódó harca, Csou és Mao betegsége, a mindezek következtében kirobbant belpolitikai-vezetési válság, valamint egy kínai sajátosság: a Teng Hsziao-ping gazdaság- politikai koncepciójáról kibontakozó vita. A kínai—amerikai kapcsolatok 1972 utáni fejleményei egyértelműen mutatják, hogy a nagyfokú szovjetellenes érdekközösség ellenére az együttműködést számos tényező korlátozta. Két területen az általánosságban hangoztatott együttműködési kész­ség ellenére sem indult meg semmiféle együttműködés, sőt az érdekellentétek fenn­maradását regisztrálhatjuk, ezek az európai biztonsági és együttműködési értekezlet, valamint a tajvani probléma.1 A Csou En-laj-féle „pragmatikus” kínai vezetés 1973-ban, a KKP X. kongresszu­sán tette a leglátványosabb kísérletet arra, hogy eltérítse az USA-t és a nyugat-európai államokat az enyhülési politikától, az EBEÉK-tól. Kongresszusi beszédében Csou azt bizonygatta, hogy „a szovjet revizionisták, miközben »Keleten cseleznek, Nyugaton támadnak«.” Vagyis a „szovjet veszély” valójában Nyugat-Európát fenyegeti, az eny­hülési politika, az EBK pedig csak fokozza ezt a „veszélyt”. Mivel a kapitalista világ vezető körei végül is úgy ítélték meg a helyzetet, hogy a Nyugatnak érdekei fűződnek a szocialista országok közösségével megkezdett enyhülési politika folytatásához, vagyis az EBK sikeres lebonyolításához, és jól érzékelték, hogy a kínai vezetésen belül az erőviszonyok kiegyensúlyozatlanok, Mao utódlásának kérdése még inkább kiélezi a „szélsőbalos—pragmatikus” küzdelmet, úgy döntöttek, hogy a körülmények nem alkal­masak a tajvani kérdés rendezésére, magyarán az USA tajvani elkötelezettségének fel­mondására. Hozzájárult mindehhez Nixon helyzetének megingása, így 1973—1976 kö­zött a gazdasági kapcsolatok nagyarányú növekedése ellenére a kínai—amerikai viszonyt tulajdonképpen a stagnálás jellemezte. Ami a kínai—japán kapcsolatokat illeti, Japánban Kína aktív együttműködésre kész partnert talált, melyet a Kínához fűződő kapcsolatok előzetes átértékelésének folyamatából az USA tudatosan kihagyott. Tanaka japán kormányfő, aki 1972 júliusá­ban lépett hivatalba, nem egészen három hónap alatt átdolgozta elődeinek az Egyesült Államok korábbi vonalát követő, a „két Kína” elvre épülő politikáját, aminek ered­ményeként szeptember 25—30. között Pekingbe látogathatott. A tárgyalásokat a Peking- ben közzétett s a diplomáciai kapcsolatok felvételét bejelentő közös nyilatkozat zárta le, melynek lényege a felek közötti hadiállapot megszüntetése, a „hegemónia-ellenes- ség”, valamint a Tajvan státusáról szóló megállapítások. Ez utóbbi kérdésben a japán diplomácia nem foglalt egyértelműen állást, mivel csupán arról biztosította a kínai felet, hogy „megérti és tiszteletben tartja” a KNK kormányának azon álláspontját, miszerint „Tajvan a KNK területének elidegeníthetetlen része”. Ugyanakkor a „hegemónia- ellenesség” tételének elfogadtatásával a kínai diplomácia játékteret kapott ahhoz, hogy megkísérelje bevonni Japánt a Szovjetunió elleni lépéseibe. 1972-től 1975-ig töretlenül emelkedett a két ország közötti kereskedelmi forga­lom 1,1 milliárd dollárról 3,7 milliárdra, s Japán Kína számára a nyugati technológia beszerzésének fő forrásává lett. 1974 őszén megkezdődtek a két ország közötti tárgya­lások a béke- és barátsági szerződés aláírásáról. 38

Next

/
Oldalképek
Tartalom