Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Szerb István: Kína és a fejlett tőkésországok kapcsolatainak főbb elemei a hetvenes években
Kína és Nyugat-Európa államainak kapcsolataiban is jelentős élénkülés következett be Nixon KNK-beli tárgyalásai után. Kivétel nélkül minden relációban nőtt a kereskedelmi forgalom, és a KNK elég sikeresen taktikázott a nyugat-európai partnerei között meglevő gazdasági érdekellentétek kihasználásában. Az egyes nyugateurópai államoknak az európai biztonsági értekezlet iránt tanúsított magatartása ugyancsak befolyásolta a Kínával való kapcsolatok alakulását. Franciaország, mely korábban a KNK legfőbb nyugat-európai politikai partnere volt, ebben a minőségben hátrább szorult, egyenes arányban azzal, ahogy fokozódott elkötelezettsége az EBEÉ iránt, illetve ahogy bővültek a KNK-nak az NSZK-val kiépülő gazdasági cserekapcsolatai. Angliával gyakoribbá váltak a kínai vezetők érintkezései, amiben igen szemléletesen tükröződött az a tény, hogy a nyugat-európai államok közül Angliának voltak leginkább fenntartásai az európai biztonsági konferenciát illetően. Megjegyzendő, hogy a kapcsolatok élénkítésében angol részről a konzervatív politikusok jártak az élen. Igen figyelemreméltóan alakult az NSZK iránt tanúsított kínai magatartás. Folyamatosan aktivizálódtak a gazdasági kapcsolatok, ezzel párhuzamosan pedig, tehát némileg a biztonsági értekezlethez kapcsolva, a kínai vezetés „pragmatikus” szárnya kísérletet tett a minden érdekelt által rendezettnek tekintett „német kérdés” felélesztésére, megkísérelve partnernak megnyerni a bonni kormányt, s még inkább az ellenzéket. A KNK—NSZK diplomáciai kapcsolatok felvétele után a kínai vezetés, attól a gondolattól vezettetve, hogy az európai feszültség fenntartása előnyös a KNK számára, következésképp a nyugat-európai egység minden erővel támogatandó, a „német kérdés” rendezetlenségét kezdte hangoztatni. Nem kétséges, hogy Kína ebben a vonatkozásban tévesen értékelte a nagyhatalmak alapállását, a nyugat-európai közösség belső erőviszonyait, Anglia és Franciaország érdekeit, valamint a nyugatnémet kormány magatartását is. A kínai kísérletek végül nem jártak kézzelfogható eredményekkel. A kisebb nyugat-európai államok vonatkozásában hasonló tendenciák érvényesültek a tárgyalt időszakban: a gazdasági, műszaki-tudományos kapcsolatok szorgalmazása, a kereskedelmi forgalom erőteljes növelése, illetve arra irányuló kísérletek, hogy elfogadtassák velük azt a kínai tételt, mely szerint közvetlen szovjet katonai támadás veszélye fenyegeti Nyugat-Európát s az enyhülés politikája súlyosan veszélyezteti nemzet- biztonsági érdekeiket. A kínai vezetés „pragmatikus” szárnyának képviseletében 1974 tavaszán Teng Hsziao-ping miniszterelnökhelyettes az ENSZ VI. rendkívüli ülésszakán új külpolitikai koncepciót fejtett ki, az ún. „három világ” tételt. E koncepció, mely több évtizeden át tartó állandó változások során nyerte el jelenlegi formáját, lényegében napjainkig a kínai külpolitikai tevékenység elméleti kerete. Lényege, hogy a világ államai három nagy régióra, az Egyesült Államok és a Szovjetúnió képviselte „szuperhatalmakra”, a fejlett ipari államok által alkotott „második világra”, valamint az Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fejlődő országaiból álló „harmadik világra” oszthatók. E tétel szerint a szuperhatalmak versengésének stratégiai központja Európa; a második világháború után létrejött szocialista tábor megszűnt létezni, de ezzel egyidejűleg szétesőben van 39
