Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Izikné Hedri Gabriella: A gazdasági integráció és a politikai egységtörekvések kölcsönhatásának néhány kérdése az Európai közösségben
hogy a Szovjetunió békehatalom. A Szibériától az NSZK-ig terjedő olajvezeték megépítése esetén tehát nem kell attól tartaniuk, hogy Keleten „elzárhatják” a csatornát. Az Európa két része közötti gazdasági együttműködés mellett szólnak olyan objektív összeurópai érdekek is, mint pl. a környezetvédelem. S nem hagyják figyelmen kívül azt sem, hogy az európai enyhülés materiális alátámasztást igényel, tehát a kelet—nyugati gazdasági kapcsolatok távlati és a jelenleginél kiegyensúlyozottabb fejlődését. Nyugat-Európának a nemzetközi és különösen az európai enyhülési folyamatban való növekvő érdekeltségét tükrözi az Európai Parlamentnek a madridi értekezlettel kapcsolatos előkészítő tevékenysége. Willy Brandt ennek keretében azt javasolta, hogy a madridi értekezletet politikai (külügyminiszteri) szinten tartsák meg, hogy adjanak új impulzusokat a kelet—nyugati kapcsolatoknak, bővítsék tovább a bizalomerősítő intézkedések körét, fejlesszék a kelet—nyugati gazdasági kooperációt, különösen az energia- ellátás és a környezetvédelem terén.7 A fejlődő országokkal való kapcsolatokra az EK igen sok energiát fordít. Már megalakulásakor társulási szerződéssel magához kapcsolta a volt francia és belga gyarmatokat. Ezt követte az arushai megállapodás, amelyet már 46 afrikai, karib-tengeri és csendesóceáni országgal kötöttek meg, majd az első és a második loméi megállapodás. Az utóbbit az EK 57 fejlődő országgal kötötte meg az 1980—1985. évekre. Bár a preambulum szerint ez a megállapodás „az ipari és a fejlődő országok közötti kapcsolatok modelljéül szolgál”, valódi célja a tőkés fejlődés előmozdítása és konzerválása az érintett fejlődő országokban. Az EK további fejlődő országokkal kötött preferenciális és nem preferen- ciális kereskedelmi megállapodásai szinte áttekinthetetlen szövevényt alkotnak. E kapcsolatok hármas célja az energia- és nyersanyagpiacok biztosítása a behozatal számára, a tőke- és áru-exportpiacok további expanziója, végül az előbbiekkel összefüggésben az EK neokolonialista fölényének megtartása, illetve fokozása. Amikor azonban a „harmadik világ” globális problémáiról van szó, az EK-tag- országoknak nem mindig sikerül közös álláspontot kialakítani (utalunk itt az UNCTAD konferenciáira, az Észak—Dél-konferenciákra, az OECD üléseire). A politikai egységtörekvések szempontjából azonban a fejlődő országokhoz fűződő viszony csupán harmadik prioritás, amit nem kis mértékben befolyásol az Egyesült Államokkal való kapcsolat. A „harmadik világ” gazdaságilag egyre fontosabbá válik az EK-nak, de közösségi szinten még nem egyeztették a főbb globális problémákkal kapcsolatos álláspontjaikat. Az EK politikai egységtörekvéseinek belső tényezőit vizsgálva a következőkben néhány időszerű kérdéscsoportot emelünk ki. A gazdasági reálintegráció legfontosabb eleme a vállalati szintű összekapcsolódás. Palánkai Tibor8 az egyes termelők közötti nemzetközi termelési, forgalmi, műszaki és fejlesztési kooperációkat vagy közös termelőegységeket mikrointegrációnak nevezi. Már említettük, hogy a mikrointegráció nem fedi át a makrointegrációt, hanem a multinacionális vállalatok többsége esetében túlterjed azon. Az EK-n belüli együttműködésben viszont nem terjed ki a gazdasági folyamatok egészére; különösen vonatkozik ez a lemaradó ágazatokra, ahol gyakran nem együttműködés, hanem csupán éles konkurrencia 28
