Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Szkorov, A.: Nyugat-Európa és a fejlődő országok: a gazdaság és a politika kérdései
Ez a függőség a fejlődő országokból történő nyersanyag- és fűtőanyag-szállításoktól különösen sebezhetővé teszi a nyugat-európai kapitalizmust abban az esetben, ha a kialakult gazdasági kapcsolatok megrendülnek, miként az 1973—1974 telén, a kőolajválság kirobbanása idején történt, és ez magyarázza az európai burzsoázia nagyfokú rugalmasságát és engedékenységét az amerikaihoz képest az „Észak—Dél párbeszédben”. A fejlődő országok tőkebefektetési területként is sokkal nagyobb jelentőségűek Nyugat-Európa, mint az Egyesült Államok számára, mivel az amerikai tőke számottevő része Nyugat-Európába és más olyan fejlett tőkés államokba áramlik, amelyek az Egyesült Államok transznacionális társaságainak kedvelt működési területei. A nyugat-európai gazdasági rendszer fontos eleme lett a kevésbé fejlett országokból, elsősorban Dél-Európából, a Földközi-tenger medencéjéből és Afrikából származó olcsó, szakképzetlen vagy alacsony szakképzettségű munkaerő állandó kizsákmányolása. A legutóbbi gazdasági válságig a nyugat-európai államokban rendszeresen mintegy 12 millió külföldi vendégmunkást foglalkoztattak, s velük végeztették a legnehezebb és legrosszabbul fizetett munkákat. Számuk most csökkent, minthogy a válság időszakában és azóta intézkedéseket hoztak a munkanélküli külföldiek kényszerű hazatelepítéséről, de a nyugat-európai államok már nem tudnak meglenni nélkülük, mert a hazai munkaerő struktúrájában és képzettségi összetételében mélyreható változások mentek végbe. A szakképzetlen munkások mellett szerepet játszanak az iparilag fejlett tőkés államok munkaerőmérlegében a fejlődő országokból érkező diplomás szakemberek, orvosok, mérnökök, technikusok és tudósok is. Az utóbbi évtizedben a tőkés államokban mintegy negyedmillió ilyen szakember települt le, jó részük Nyugat-Európában.2 A fejlődő országokat sújtó,,brain drain” révén a tőkés államok nem kevés sikerrel pótolják a saját értelmiségiek, tudósok hiányát. A hetvenes években a tőkés világot sújtó gazdasági nehézségek közepette a nyugateurópai politika új irányvonala lett az „olajdollárok” bevonása a legtöbb nyugat-európai állam erősen megnövekedett fizetési mérleghiányának finanszírozására, továbbá hogy új együttműködési modellt alakítsanak ki a „Nyugat-Európa” — OPEC — fejlődő országok háromszög elve alapján. Ily módon a nyugat-európai monopoltőke egyidejűleg két feladatot igyekszik megoldani: 1. bővíti gazdasági kapcsolatait a fejlődő országokkal, elsősorban új nyersanyag-lelőhelyek feltárása és bázisiparágak megteremtése útján, és 2. szorosabban hozzáláncolja az OPEC-országokat Nyugat-Európa gazdaságához. Ezt a célt szolgálják Anglia, Franciaország, az NSZK, Olaszország és más európai hatalmak kétoldalú megállapodásai is a kőolaj-exportáló országokkal; ezeknek értelmében a Közelés Közép-Keleten nagy kőolaj-vegyészeti komplexumokat, autószerelő és gépgyártó üzemeket, atom erőműveket és más ipari és infrastruktúrális objektumokat létesítenek szigorú nyersolaj-szállítási kötelezettségek fejében. Egészében véve a fejlődő országokban elfoglalt régi gazdasági pozíciók megőrzése és újak kivívása jóval nagyobb szerepet játszik a nyugat-európai külpolitikában, mint azt amerikaiban vagy a japánban: az Egyesült Államok politikája ugyanis az egész tőkés világot átfogja, és alapvető kérdései a szocialista világgal való szembenálláshoz kapcso98
