Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Szkorov, A.: Nyugat-Európa és a fejlődő országok: a gazdaság és a politika kérdései
lódnak, Japán politikája pedig főképpen az ázsiai térségre orientálódik mint nyersanyagforrásra és Nyugat-Európára meg az Egyesült Államokra mint felvevőpiacra. A tőkés hatalmak együttesen érdekeltek abban, hogy továbbra is megtartsák a felszabadult államokat mint tőlük függő partnereket a tőkés világgazdasági rendszerben. Emellett Nyugat-Európának sajátos politikai célja, hogy megőrizze és megszilárdítsa a volt európai anyaországoknak hajdani gyarmatbirtokaikkal kialakult „különleges kapcsolatait” az imperialista versenytársak másik két központjával, az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben. Ennek érdekében a nyugat-európai államok felhasználják az évtizedek során kialakult régi gazdasági, politikai, katonai és kulturális kapcsolatokat, hogy kedvező légkört teremtsenek monopóliumaik tevékenységéhez, árucikkeik és szolgáltatásaik exportjához, államérdekeik érvényesítéséhez. Ez elsősorban az Európai Gazdasági Közösségre jellemző, amelynek politikai vezetői a fejlődő országokkal való „különleges kapcsolatok” fejlesztésének szükségességét azzal indokolják, hogy az Egyesült Államok külpolitikai irányvonalától függetlenebb vonalat kell követni. Az effajta törekvések, akárcsak a nemzetközi kapcsolatokban a két „szuperhatalommal” szembehelyezkedő „harmadik erő” elméletének befolyása, különösen az európai szociáldemokrata pártok vezetői, valamint az „európai individualitás” megőrzését hirdető bizonyos polgári pártok és csoportok képviselői körében erősek. Nyugat-Európának a fejlődő országokkal kapcsolatos katonai érdekeit az határozza meg, hogy az EGK-országok a NATO agresszív katonai-politikai szövetségéhez tartoznak, továbbá hogy több európai hatalom tagja a CENTO-nak és a közelmúltig a SEATO-nak, s hogy korlátozott számban ma is katonai támaszpontokat tart fenn a „harmadik világ” stratégiai fontosságú térségeiben. Ám érdekei nem merülnek ki ebben. Mint már korábban is a „Szueztől keletre” címszóhoz fűződő brit politika, Franciaország jelenlegi „Afrika-politikája és bizonyos fokig Belgium „zairei” politikája is az európai burzsoázia egyes csoportjainak azt a törekvését tükrözi, hogy gazdasági érdekeik biztosítása mellett megőrizzenek bizonyos manőverezési szabadságot a fejlődő országokban. Emellett a legutóbbi években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a nyugat-európai államoknak igen korlátozottak a gazdasági lehetőségeik önálló katonai lépések végrehajtására a „harmadik világban”, és hogy az Egyesült Államok anyagi és műszaki támogatása nélkül ilyen lépések nem volnának lehetségesek, vagy nem volnának hatékonyak. A nyugat-európai gazdaság jelenlegi ingatag helyzete szintén nem elhanyagolható tényező, amely befolyásolja a tőkés hatalmaknak a fejlődő országok irányában folytatott politikáját. Az üzleti tevékenység lanyha, bizonytalan élénkülése, a hétmilliós munka- nélküliség, a valutáris viszonyok rendezetlensége és a fokozódó ütemű infláció, amelyet ismét kétjegyű számokkal lehet mérni, s főként a közeli gazdasági perspektívák bizonytalansága lényegesen korlátozza a nyugat-európai kapitalizmus gazdasági manőverezési lehetőségeit a nemzetközi színtéren. Ezzel magyarázhatók azok az intézkedések, amelyek mélységes kiábrándulást keltenek a fejlődő országokban, például hogy befagyasztják a vezető tőkés hatalmak 1975. májusi londoni tanácskozásán hozott döntést, amely szerint egymilliárd dolláros alapot hoznak létre a fejlődésben leginkább elmaradott orszá99