Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)

1979 / 1. szám - SZEMLE - Halász György: Változások Japán ázsiai politikájában

ját. Az Egyesült Államok tokiói nagykövete ennek alapján vélekedhetett úgy, hogy „Kína a Kelet NATO-ja”. Pekingi részről az állítást nem cáfolták.

— Kína ígéretet tett arra, hogy az amerikai—kínai diplomáciai viszony megteremtése esetén nem alkalmaz erőszakot Tajvan felszabadítására. Korábban Peking elutasított hasonló ígéretet, arra hivatkozva, hogy a tajvani kérdés belügy. A későbbiek során Pekingben több ízben is cáfolták, hogy érintették volna ezt a kérdést (legutóbb 1978. december elején Vang Su külügyminiszter-helyettes, a Newsweeknek adott interjújában), de a december 16-i pekingi és washingtoni párhuzamos bejelentés a diplomáciai kapcsolatok felvételéről teljes mértékben igazolta az értesülést. Washington a bejelentett megállapodás szerint megszakította diplomáciai kapcsolatát Tajvannal és felmondja az 1954-es úgynevezett védelmi szerződést — másfelől viszont Kína (bár Hua Kuo-feng megismételt szavaival „Tajvan az ország szent területe”) hallgatólagosan elfogadta azt az amerikai kívánságot, hogy ne alkalmazzon erőszakos eszközöket az egyesítéshez.

Ezután került sor Brzezinski tokiói megbeszélésére, amelyek végleg eloszlatták a japán vezetők fenntartásait. Ezt egyébként több más tényező is motiválta:

— A KKP XI. kongresszusán hozott határozat Kína modern ipari állammá való fejlesztéséről felkeltette a japán üzleti körök érdeklődését. Kína mint potenciális nyersanyagszállító szintén jelentős. 1978. február 16-án aláírták a nyolc éves kereskedelmi szerződést, amely húsz milliárd dolláros forgalmat irányoz elő. Japán elsősorban ipari üzemeket, gépeket, felszereléseket, Kína pedig főként olajat és szenet szállít.14 Teng Hsziao-ping miniszterelnök-helyettes pedig a ratifikációs okmányok cseréje során „arra mutatott rá bátorítólag, hogy ezt az összeget újból és újból megkétszerezhetik majd”.15

— Lelassult a szovjet—japán politikai párbeszéd (különösen a MÍG—25-ös géppel kapcsolatos incidens után). A Szovjetunió elutasította, hogy a Japán által követelt négy kis sziget, Kunasir, Iturup, Habomaj és Sikotan kérdéséről tárgyaljon. A szovjet kormány értésre adta: addig nem tárgyal erről a kérdésről, amíg Japánban idegen katonai támaszpontok vannak. (A japán—amerikai kölcsönös biztonsági szerződés jelenlegi megfogalmazása szerint a szigetország ugyanis automatikusan belekeveredhet egy olyan háborúba, amelyet az itt állomásozó amerikai csapatok indítanának egy harmadik állam ellen. E kérdés tekintetében — mutattak rá — az ázsiai kollektív biztonság megteremtése hozhat létre új feltételeket.)

— Kína és az Egyesült Államok közeledése, csak úgy, mint az 1971-es úgynevezett Nixon-sokk idején, gyanakvással töltötte el a tokiói vezetést, amely a „politikai játéktér” beszűkülésétől tartva, következetesen arra törekszik, hogy „japán színt” vigyen a multilaterális politikai tevékenységbe és sikerrel realizálja a Fukuda-doktrínában vázolt Ázsia-politikát.

— A nemzetközi helyzet módosulása, az enyhülés lefékeződése, az amerikai politika agresszivitásának növekedése nagymértékben csökkentette a japán—kínai szerződés megkötésével járó kockázatot.

A dokumentum negyedik cikke egyébként magáévá tette a japán fenntartások számottevő részét is, leszögezve, hogy „a jelenlegi szerződés nem érinti a szerződő felek álláspontját a harmadik országokhoz fűződő kapcsolatokban”. Peking — amerikai ösz86