Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Halász György: Változások Japán ázsiai politikájában
tönzésre — azért járult hozzá végül ennek a tételnek a beiktatásához, mert 1. a hegemó- niaellenesség célzatos értelmezése megítélése szerint így is nyilvánvaló, 2. az iparfejlesztési program sürgetővé tette a gazdasági kapcsolatokat előmozdító szerződést, 3. az indokínai térségben Kína által keltett viszályok kérdésében biztosítani akarta a japán támogatást, 4. az Egyesült Államokkal és a Közös Piaccal való gazdasági kapcsolatok megélénkülésének időszakában, közvetlenül Hua Kuo-feng európai útját megelőzően, Peking a szerződés időzítését önmagában is fontosnak ítélte. (Ezt a szovjetellenes alapállást húzta alá egyébként Szonoda Szunao japán külügyminiszternek az a bejelentése, hogy a kínai vezetők közölték vele: 1979-ben felmondják az 1950-ben megkötött kínai—szovjet barátsági szerződést.) A japán—kínai kétoldalú alku részeként Kína befagyasztotta a Szenkaku-szigetekre támasztott igényének hangoztatását (ez az olajlelőhelyekben gazdag szigetcsoport 1972- ben Okinawával együtt került vissza az USA-tól Japánhoz) és megegyeztek a rendszeres külügyminiszteri szintű konzultációkban. Japán engedélyt kapott arra, hogy Kantonban konzulátust nyisson, Kína pedig ígéretet tett, hogy beszünteti a japán vezetők elleni személyes támadásokat. A japán fél ezenkívül kérte Kína támogatását az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagságához — de Peking ebben az ügyben még nem kötelezte el magát. Nem válaszolt arra a washingtoni ihletésű tokiói javaslatra sem, hogy Kína vegyen részt az öt ASEAN-tagország külügyminisztereinek rendszeres konzultációin. (Ez az indítvány — az ASEAN-nal kapcsolatos amerikai szándékok tükrében — még egyértelműbbé tette a japán—kínai közeledés mozgatórugóit.) Ami a szovjet reagálást illeti, közvetlenül a szerződés megkötése után a TASZSZ élesen elítélte „a japán kormány kapitulációját”. A szovjet kommentárok a későbbiekben egyfelől szélesebb összefüggéseiben vizsgálták a szerződés kérdését (az APN például arra mutatott rá 1978. augusztus 17-én, hogy a dokumentum „nemcsak a Szovjetunió, hanem az ázsiai, mindenekelőtt a délkelet-ázsiai országok számára veszélyes, mert Peking nagyhatalmi céljai és a japán revansista tervek teljes élességükkel elsősorban Dél felé irányulnak”), másfelől pedig egyfajta várakozó álláspont mutatkozik. A TASZSZ például vezető japán politikusoknak a Szovjetunióval való barátság elmélyítését sürgető nyilatkozatairól tudósítva megjegyezte:„Csak az idő mutathatja majd meg, hogy a japán kormány ezeket a nyilatkozatokat konkrét tettekre váltja-e”. Ugyanezt hangoztatták más kommentárok is. A japán—kínai dialógus minden nagyarányú közös terv ellenére is korlátozott. A leglényegesebb tényező, hogy „a japán vezető körök nem feledhetik: politikai és stratégiai kérdésekben továbbra is konfrontáció létezik, amely különösen nyilvánvalóvá válik, ha Kína hatalmas katonai-politikai potenciállal rendelkező, erős gazdasági hatalommá lesz”.16 Továbbra is megoldatlan Tajvan jövője. Japánnak a KNK-val folytatott kereskedelméhez hasonló volumenű forgalma (évi 3,5 milliárd dollár), van Tajvannal, és a Liberális Demokrata Párton belül igen erős, mintegy 50 parlamenti képviselő felsorakoztatására képes a Tajvan-lobby. Várható az is, hogy a szigettel kötött amerikai védelmi megállapodás feladása, az amerikai—tajvani diplomáciai viszony megszakítása növeli a japán politikára háruló közvetítő és „stabilizáló” feladatokat. A washingtoni 87
