Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Horváth Dénes: A Közös Piac parlamentjével kapcsolatos reformtörekvések
zelhető helyzetben is, ha Nagy-Britanniában olyan kormány jut hatalomra, amely erősen elkötelezett a közvetlen európai parlamenti választások mellett. A többi EK-tagországban sem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy arra a választási szerződés viszonylag gyors ratifikálásából következtetni lehetne. Franciaországban például a szerződés ratifikálását disszonáns hangok kísérték. A francia nemzetgyűlés 1977. június 15—16-án szavazás nélkül kényszerült elfogadni a ratifikálási törvényt. A gaulleisták és a kommunisták egyaránt ellenezték a közvetlen választásokat, így reálisan számolni kellett azzal, hogy összefognak a szerződés elutasítására. Ezt a helyzetet elkerülendő, Barre miniszterelnök az alkotmány 49. cikkére hivatkozva kérte a ratifikálási törvény szavazás nélküli elfogadását. E cikk szerint ugyanis az adott törvény- javaslat automatikusan törvényerőre emelkedik, ha nem nyújtanak be bizalmatlansági indítványt a kormánnyal szemben. Ettől nem kellett tartania Barre-nak, mivel a bizalmatlansági indítvány megszavazása a kormány bukását, a nemzetgyűlés feloszlatását és új választások kiírását vonta volna maga után, amit mindkét párt kedvezőtlennek ítélt. A ratifikáció tehát megtörtént, de az említett két párt — más okokból ugyan, de — változatlanul ellenzi a közvetlen választásokat. Lépéskényszer esetén tehát Franciaország sem tekinthető „biztos szavazónak”. Az NSZK-ban is túl simán zajlott le a ratifikáció ahhoz, hogy a belpolitikai dilemmákat kellő alapossággal megvitatták volna. Nem szabad megfeledkezni a CSU esetleges különutas magatartásáról. Több közös piaci tagországra a belpolitikai instabilitás a jellemző, a sorozatos kormányválságok (Belgium, Hollandia) kisebbségi kormányzás (Olaszország). Egyelőre tőlük függetlenül is elhúzódik a választás, de ha belpolitikai helyzetük zavaros a kitűzött új időpontban — márpedig problémáik nem átmeneti jellegűek -—, akkor nagyon kétséges, hogy eleget tudnak-e tenni vállalt kötelezettségüknek. Összefoglalva: minimális hatáskörbővítés, szerződéses kötelezettségvállalás az egységes rendszerű közvetlen választások megtartására, az első közvetlen választások várható újabb elhalasztása — egyelőre ennyi az eredménye az Európai Parlament megreformálására irányult törekvéseknek. 1 Az eredeti három „európai” — értsd: nyugat-európai — közösség, a Montánunió, az EGK és az Euratom központi intézményeinek (szerveinek) 1967. július 1-én bekövetkezett fúziójáig az Európai Gazdasági Közösség (EGK) elnevezést a nyugat-európai gazdasági integráció „gyűjtőfogalomaként” is használta a szakirodalom. Az említett fúzió óta a nyugat-európai gazdasági integráció hivatalos neve „Európai Közösségek” (EK). A nemzetközi és a hazai szakirodalom mind a mai napig nem tért rá következetesen az utóbbi elnevezés használatára. Ma is előfordul, hogy az EGK megjelölést alkalmazzák helyette. A továbbiakban a nyugat-európai gazdasági integrációra következetesen az Európai Közösségek (EK) megnevezést alkalmazom. Szintén tovább él a hagyományos és közkeletű „Közös Piac”, az egyszerű „Közösség”, sőt a fent említett fúzió óta a „Közösségek” terminus. Tanulmányomban ezek közül csak a „Közös Piacot” használom, éspedig minden esetben az Európai Közösségek jelölésére. Az említett három gazdasági integráció/közösség létrejötte előtt, de megalakulásuk, sőt fúziójuk után is gyakran találkozhattunk — mindmáig — az általános értelmű „nyugat-európai 78
