Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Horváth Dénes: A Közös Piac parlamentjével kapcsolatos reformtörekvések
természetes velejárója volt az EK központi intézményeinek fokozatos erősítése, annak érdekében, hogy minél nagyobb mértékben függetlenedjenek a tagállamok közvetlen befolyásától, vagyis hogy egyre inkább „önálló” integrációs intézményekké váljanak. A hangsúlyt elsősorban a Főbizottságra és az Európai Parlamentre helyezték. A nemzetközi gazdasági és politikai változások, s nem kis mértékben az európai enyhülés hatására azonban — érdekből és kényszerből — módosult a tagállamok integrációs politikája is, nőtt a tagállamok kormányainak közvetlen befolyása. Az integrációs intézmények vonatkozásában mindenekelőtt a Főbizottság mozgásterének már említett korlátozásában érvényesült ez a tendencia. Az Európai Parlament esetében viszont másképp csapódtak le ezek a hatások: csak a tervezett reformok mérséklésében és megvalósításuk elhúzódásában nyilvánultak meg. A parlament reformja napirenden maradt, ami leegyszerűsítve két fő okra vezethető vissza. Az egyik ok, hogy érdemi hatáskör nélküli és a reformok révén is csak minimális hatáskörökhöz jutó, lényegében változatlanul konzultatív/ellenőrző szerv marad az Európai Parlament. A másik ok alapvetően taktikai jelentőségű. A nyugat-európai integráció fejlődése során — a nemzetközi közvélemény befolyásolására, de a tagállamokban az integrációs kedv ébren tartására is — mindig szükség volt az integrációs fejlődés gyorsítását célzó, vagy legalábbis annak látszatát keltő, „nagy” programokra. A meghiúsult vagy csak részleteiben megvalósult programok, tehát a beharangozottnál lassúbb integrációs fejlődés miatt érzett kiábrándulást újabb programokkal igyekeztek eloszlatni. Az elfogadott gazdasági és monetáris uniós terv meghiúsulása, és a hamvába holt európai uniós koncepció után az Európai Parlament közvetlen és egységes rendszer szerinti választásának elfogadása és főleg tényleges jelentőségének propagandisztikus túlértékelése nagyrészt ezt a célt szolgálja. A közvetlen választások önmagukban nem minősülnek reformnak, mivel azokat már a Római Szerződés 138. cikkének 3. bekezdése előirányozta. A megvalósulás késése nem a parlamenten múlt, hanem elsősorban a Közös Piac ellentmondásos fejlődésén. Ebben a legnagyobb szerepet talán a Közös Piac nem kormányképviseleti szerveinek, illetve ezek közül a Főbizottságnak és az Európai Parlamentnek hatáskörével kapcsolatos megújuló feszültségek játszották. A közvetlen választások lehetősége így elválaszthatatlanul összekötődött a parlament hatáskörének bővítésével, s ilyen értelemben része a parlament reformjának. A parlament reformjának alapkérdése rendkívül sokrétű, a tagországokat számos vetületben érinti, és tagországonként is más-más politikai összefüggéseket vet fel. Az alábbiakban megkísérlem ezt a szövevényes képet leegyszerűsítve, a teljesség igénye nélkül áttekinthetővé tenni. A Közös Piacnak a hatvanas és a hetvenes években bekövetkezett ellentmondásos fejlődése (a tervezett, sőt el is fogadott integrációs programok meghiúsulása, a világ- gazdasági válságjelenségek hatása, világpolitikai és különösen Európa-politikai problémák stb.) arra ösztönözte a tagországok kormányzati, politikai vezetőit, hogy minél szélesebb lehetőséget tartsanak fenn maguknak mind az integráció továbbfejlesztésének, mind pedig a konkrét közös ügyekben való döntéseknek, sőt azok végrehajtásának 74
