Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Valki László: Van-e szankciója a nemzetközi jognak?
tekintetében különbözik egymástól, amennyiben a konvenció esetében nincsenek külön emberek, akik készenlétben állnak a kényszerítő erőszak működésbe helyezésére.”20 Más helyen kifejti, hogy a nemzetközi jogot lényegében konvencionális rendnek tartja. Ennek definíciója azonban nézetem szerint nem alkalmazható maradéktalanul a nemzetközi jogra. Amint ezt más összefüggésben már megjegyeztem, a nemzetközi életben a „konvenció” megszegője eléggé ritkán találkozik „általános és gyakorlatilag érezhető helytelenítéssel”. A helytelenítés sokkal inkább szőkébb körre korlátozódik, mégpedig rendszerint csak a sértett félre és —■ súlyosabb jogsértés esetén — az azzal szövetséges vagy baráti viszonyban álló államokra. Ez azonban nem sokat ér akkor, ha az államok egy csoportjának negatív értékítéletével szemben élénk helyeslés tapasztalható egy másik csoport részéről. A helytelenítés inkább a kisebb emberi közösségeken belül játszik szerepet (eredetileg Weber is ilyen közösségekről szólt). Az egyén nem képes sokáig meglenni környezetének tartós ellenzései közepette, míg az állam gyakran minden további nélkül figyelmen kívül hagyhatja más államok mégoly pregnáns módon megnyilvánuló nemtetszését is. A magam részéről ezért nem a helytelenítés vagy helyeslés tényéből, hanem abból az érdekből indulnék ki, amely az államot a nemzetközi jogi normák létrehozásához vezeti. Nem kell különösen messze keresni ezeket az érdekeket, s azok nem is olyan elvontan jelentkeznek. Könyvtárnyi irodalom elemezte már a termelés egyre fokozódó internacionalizálódását, az államok közötti kölcsönös függések elmélyülését, a hadi- technikai forradalom eredményeként az erőegyensúly kialakulását, tehát mindazokat a tényezőket, amelyek növelték az államok érdekeltségét tevékenységük koordinálásában, a nemzetközi stabilitás fenntartásában, a fegyveres összecsapással fenyegető konfliktusok megelőzésében. Ezeknek az érdekeknek a biztosítása nem kívánt új felfedezéseket. A módszer adott volt: az érdekek jellegétől függően olyan univerzális, regionális vagy partikuláris magatartási normák rendszerének létrehozása, amelyekre az érdekeltek megbízhatóan támaszkodhatnak, amelyek alapul szolgálnak együttműködésükhöz, s növelik a nemzetközi kapcsolatokban a felek magatartásának előreláthatóságát, prog- nosztizálhatóságát. E minden állam számára csaknem egyenlő mértékben és módon jelentkező érdekek vezetnek tehát az együttműködéshez és ahhoz a fogalmilag is megkövetelt konszenzushoz, amely az együttműködés normáinak, illetve konkrét módjának rögzítéséhez szükséges. Ezek az együttműködéshez fűződő objektív érdekek biztosítják a nemzetközi együttműködés normáinak megtartását egy olyan közösségben, amely hatalmi-politikai szempontból decentralizált s amely központi kényszerapparátus felállítására nem képes.21 Ehhez képest a nemzetközi jogrendet nem kell kényszerrendnek neveznünk, nem kell arra törekednünk, hogy a realitásokkal nem számolva e körben is kimutassuk a belső jogéhoz hasonló szankciórendszer létezését. Elegendő, ha a szankciót a széles értelemben vett együttműködési készség csökkenésében vagy megszűnésében látjuk. Amikor ugyanis egy állam akár retorziót, akár represszáliát alkalmaz a normát sértő másik állammal szemben, valójában nem az önmagában vett hátrányokozáson van a hangsúly, hanem azon, hogy a sérelmet szenvedett állam a jogsértés által megzavart együttműködést az adott területen nem kívánja a korábbi módon folytatni. Sőt, ha a 64
