Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Green, Stephen: Nemzetközi segítség katasztrófák esetén
tásának tekinti, mint a népességnövekedés, a népesség fokozott koncentrálódása a városokban, az élelmiszer-termelés elégtelen volta és esetenként a környezetszennyeződés. A szerző szerint a katasztrófák — még ha nem is ember által létrehozottak, azaz nem tömegmészárlásról, nem polgárháborúról vagy népirtásról van szó — a legtöbb esetben közvetlenül hozzájárulnak a politikai instabilitás kialakulásához a katasztrófa sújtotta országokban. Több esetben ez forradalmi helyzethez vezetett, mint például Etiópiában. A korábbi tapasztalatok ugyanakkor adminisztratív problémákat is feltártak a segélyezés rendszerével kapcsolatban. Az adminisztratív okok több esetben szorosan összefonódtak politikai feltételekkel, hiszen a katasztrófa sújtotta ország kormánya gyakran nem ad kellő időben jelzéseket a katasztrófa méreteiről; a szükségesnek bizonyult segítség elosztása nem megfelelő, mivel a kormány a nemzetközi szervezetek vagy egyéb külső szervek ilyen jellegű tevékenységét már belügyeibe való beavatkozásnak tekinti, és meggátolja. Ezzel függ össze Green szerint az, hogy a kisebb segélyezési akciók hatékonyabbak, míg a nagy volumenű és sok donor részvételével lebonyolított akciók túlságosan bonyolultak, és gyakran nem elég hatékonyak. Ezek a tapasztalatok késztették a szerzőt arra, hogy jellemezze a segélyezés jelenlegi nemzetközi rendszerét és annak hiányosságait feltárva javaslatokat tegyen módosítására. Jelenleg katasztrófák esetén a nemzetközi segítségnyújtásnak négy fő csatornája és eszköze van. A legfontosabb szerepet az ENSZ és szakosított szervei játsszák, noha az anyagi segítségnek viszonylag kisebb hányada származik az ENSZ-től. Az anyagi segítség legnagyobb részét az adományozó kormányok nyújtják. Jelentős szerepet játszanak különböző nem állami szervezetek, mint például a Nemzetközi Vöröskereszt és az egyházak, valamint magánalapítványok. Végül a figyelem felkeltésében, éberen tartásában és a segélyezés eredményességének értékelésében nagy súlya van a nemzetközi sajtónak és propagandának. Green a legnagyobb problémának azt tartja, hogy a jelenlegi rendszer nem tudja hatékonyan koordinálni a különböző szervezetek, segélyezők erőfeszítéseit. Elvileg az 1971 de- demberében létrehozott UNDRO (ENSZ Katasztrófa-segély Koordináló Hivatal) tölthetné be a koordinátor szerepét, ehhez azonban hosz- szú ideig szinte munkaerő sem állt rendelkezésére. Végül 1976-ra az UNDRO létszáma 46 főre emelkedett. Ma sem tisztázott azonban teljesen a szervezetek funkciója és elhatárolódása más ENSZ-szervezetektől. Az anyagi támogatás legnagyobb részét nyújtó kormányok segélyező tevékenységével Green csak keveset foglalkozik. Mindössze annak hangsúlyozását tartja fontosnak, hogy ezek az adományozók egymástól a legtöbbször izoláltak, és hogy politikai okokból rendszerint előnyben részesítik a bilaterális segélyezési formát.1972 óta genfi székhellyel koordináló központot tart fenn több magánszervezet. A nem állami szervezetek közül a legnagyobb aktivitást a Nemzetközi Vöröskereszt fejti ki. A Vörös- kereszt nemzeti tagozatain keresztül közvetlenül részt vesz a segélyezés szinte minden fázisában, sőt elősegíti a katasztrófa esetén szükséges intézkedések tervének kidolgozását is. A magánszervezetek vagy szélesebben a nem állami szervezetek segélynyújtó szerepe azért jelentős — állapítja meg a szerző —, mert gyakran már az ENSZ-nél korábban akcióba léphetnek, és olyan esetekben is módjuk van segítséget nyújtani, amikor bizonyos politikai megfontolások megkötik a hivatalos szervezetek kezét, mint ahogy az például 1969-ben Biafrában, vagy 1972-ben Burundiban történt. A jelenlegi nemzetközi segélyezési rendszer nem kielégítő működése miatt Green annak jelentős reformját, átszervezését javasolja. Ezzel összefüggésben célszerűnek tartja a segélyezés elvi kérdéseinek a tisztázását is. Kiindulópontja az, hogy olyan nemzetközi érvényű konvenciót kellene az államoknak elfogadnia — hasonlóan az 1949-es genfi konvencióhoz —, amely kimondaná valamennyi nép és kormány közös felelősségét a természeti katasztrófák áldozatainak megsegítésében és abban, hogy számukra védelmet nyújtsanak. A segítségnyújtás hatékonyabbá tételére egyetlen központi koordináló szervezetet kell kialakítani és megbízni: az UNDRO-t. Ugyanakkor Green ehhez szükségesnek tartja az 150
